Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Gyenes István: Babits és a harmincas évek fiataljai

Riedl egyik tisztelője érzelem-vakra javította a szerző halála után megjelent könyvben.

A fővárosi gimnáziumok önképzőköreiben nem kellett különös bátorság ahhoz, hogy Adyt szavaljuk és persze gyengécske előadásokat tartsunk róla. Ady néhány mondat erejéig a tankönyvekben is helyet kapott, az akkor szokásos sajátságos válogatásban; egy középiskolai „irodalmi segédkönyv” például négy verset közölt Szabolcsira Mihálytól, ugyancsak négyet Ady Endrétől. Mondanom sem kell, hogy az irodalmi érdeklődésű fiatalok, netán szárnypróbálgató költőfiókák nem érték be ennyivel. Megszereztünk minden hozzáférhető Ady-kötetet, s a Múzeum körúti antikvárium ebben is valóságos kincsesbányánk volt.

Ott vettem és ma is élvezettel forgatom Párkányi Norbert Ady-versek című összeállítását, alcíme: Magyarázatos kiadás az ifjúság számára. Párkányi véleményeket is közöl Adyról. A névsor rendkívül érdekes: Ignotus, Fenyő Miksa, Babits Mihály, Horváth János, gróf Tisza István, Schöpflin Aladár, Móricz Zsigmond, Rákosi Jenő, Brisits Frigyes, Pintér Jenő, Földessy Gyula, Szefcfű Gyula, Milotay István, Herczeg Ferenc. (Az egyetlen durva, megvető hang Tisza Istváné.) Csak két értékelést idézek. Babits (1909): „Ady Endre egyik fővonása valami dac. Elszakadni mindenáron nyugatra. Ez a büszkeségből és nagyravágyásból származó magyar dac, fájdalmas tragikuma költői pályájának. Nincs ma nála fájdalmasabban, tragikusabban magyar költő. A magyarság kérdése lelkének örök, égető problémája, ösmagyar egészséggel hipermodern.” - Horváth János (1910): „Adynak meg kell tisztulnia minden üres cafrangtól, ha maradandóbb értékű és zavartalanabb élvezetet nyújtó műveket akar alkotni. Nemcsak kell, hanem lehet is változtatnia, lehet gyökeresen átalakulnia egész erkölcsi felfogásában.”

Erről a két véleményről volt mit beszélgetni az egyetemen; azzal az előnynyel, hogy mi akkor már Ady egész költészetét és tragikusan befejezett életét ismertük. Babits fogalmazását haladóbbnak láttuk, mint Horváthét, de mind a kettőben tévedéseket is véltünk felfedezni. Ady egészségéről átvitt értelemben szól Babits, vagy lehetséges, hogy nem tudott Ady súlyos fizikai betegségéről? Horváth valóban hitte, hogy az ember gyökeresen átalakulhat?

Babitsot egyikünk sem ismerte személyesen. Horváth Jánossal kötetlenül beszélhettünk bármiről 'a szemináriumi órákon, de ezt a kérdést közülünk senki sem akarta - merte? - szóba hozni. Horváth Jánosról tudtuk, hogy a párizsi École Normale Superieure-ön tanult, francia mestereitől sajátította el azt a tágabb, szabadabb szemléletmódot, amelyet a fiatalok kitörő örömmel vettek át tőle. Mégis, lehetetlen volt nem észrevenni rajta valamiféle múltba menekülő konzervativizmust. Elég átlapozni az indexemet: humanizmus és reformáció két félév, magyar irodalomtörténet két félév, Kölcsey és Vörösmarty kora, Vörösmarty és Petőfi kora, szintén kátékét félév.

Emiatt úgyszólván illetlennek éreztük volna Ady és még inkább Babits említését. Pedig Ady volt számunkra a közelmúlt, Babits az élő jelen nagy költője.

Ady ilyent nem’ tudott, mondtuk, de annyit zűrzavaros vitáink mélyéről is szavú istenes és szerelmes versei. Másfelől izzó, a nőt már-már megvető verspi hatottak felkavaróan ránk, a szerelmet is tanulgató és a nő eszményítésére hajlamos fiatal férfiakra. Ehhez a lelkiállapothoz Babits ódái illettek. „Zenét, Madonna, mily titkos zenét / Hallhatsz a lomha földi légen át, / Hogy minden reb-53