Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 3. szám - Laczkó András: Jegyzetek a tanulmányíró Babitsról
nem kívülről, hanem a XIX. századi költő életművének viszonyrendszeréből, belülről, a lelki fejlődés megértésével bontja ki mondanivalóját. Nyilvánvaló, hogy itt szemléletileg is egy új, a korábbiaktól eltérő álláspontot alakított ki. írásai közül különösen a könyvszemléi mutatják, hogy hatással volt rá a szellemtörténet, az az irodalom- és művészetszemlélet, amely szerint: „a pozitív és materialista okok egy bizonyos pontos túl megszűnnek hatni” (Szekfű Gyula). Azokon túl lelki, szellemi tényezőkre kell tekintettel lenni. Ezeket is vizsgálta tanulmányaihoz Babits. Ehhez természetesen szükség volt arra, hogy minden téma esetében a feltárt tények, számbavett adatok alapján alapelveket dolgozzon ki, amelyeket azután következetesen alkalmazott írásaiban. Esszéinek keretét - mondhatni - előre meghatározta. Ugyanakkor - épp a fentiek miatt - nagy súlyt fektetett arra, hogy mindenről a lehető legteljesebb beleéléssel szóljon. Vörösmarty-tanulmányairól jegyezte meg Németh László: „Ez a Vörösmarty a szemünk előtt, belülről keletkezik: kép gazdagság és önuralom harcainak drámai ciklusát kapjuk. Ez nem egy kívülről látott, életrajzos költőprofil. Űj álláspont ez minden költővel szemben. S az elégedetlenség forradalma, amely ismeretlen szigetek kincseiről beszél, ahol a régi, tunyább irodalomszemlélet kikövezett utcákat látott.” Az esszéíró Babits indulásakor a magyar szellemi életben is egyre inkább hódított az az irányzat, amit hosszú ideig a német Geistesgeschichte egyszerű átvételének tartottak. Amikor a történelem és kultúra megközelítésében ez a módszer jelentkezett, akkor épp azért álltak mellé olyan egyéniségek is, amilyen Lukács György volt, mert a tudományban elburjánzott a tények értelmetlen halmozása (joggal hivatkozhatott Babits Anatole France tudósára; aki fulladozott a sok-sok cédula alatt.) A históriának meg kellett szabadulnia a helytelen természettudományi analógiáktól (hogy minden tény egyenlő fontosságú), s olyan szempontokra volt szüksége, amik az adatgyűjtésnek valami értelmet adnak. Minderre hivatkozott Babits a Nyugat 1931-es évfolyamában megjelent Szellemtörténet című tanulmányában. Az indok, amiért az áttekintésre vállalkozott, négy olyan könyv megjelenése, melyek mindegy összegezését adták az irányzat lényegének. Különösen Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak és a Hóman Bálint által szerkesztett A magyar történetírás új útjai kötet keltette fel fel érdeklődését. Azt elismeri, hogy Ranke „ideatanának” hatása volt, hogy az emberi alkotások, megnyilvánulások mögött mindig szellemi tendenciák állanak, korok és közösségek szerint váltakozva. Ezzel a módszerrel a história szervesen önmagába építette a kultúrtörténetet, méghozzá a szellemtörténet képviselői szerint tárgyilagosan, mert a történetíró így felülemelkedhet saját korának szellemén, „Nem lehet tagadni - mondja Babits -: a szellemtörténeti módszer első pillantásra hasznosnak és termékenynek bizonyult”. Elsősorban azért - fűzte tovább a gondolatmenetet -, mert nem a jelenből visszavetített értékskálákkal és normákkal dolgoztak, hanem nyitottan, a folyamatból kiindulva. Az emberi szellem (a szellemtörténészek szerint korszellem) megnyilvánulásaira Babits maga is érzékeny volt. 1919-es egyetemi előadásai során az irodalmi normák természetéről szólva azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a kutató ne egyetlen normára és módszerre építsen, hanem úgy hatoljon be a műbe, hogy feltérképezi a mögöttes élethangulatot, ami annak lényegét megalkotta. Persze a szellemtörténeti mód-25
