Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 3. szám - Laczkó András: Jegyzetek a tanulmányíró Babitsról
mány megírása óta eltelt idő csak növelte. Babits arról beszélt, hogy a tanulói öntudatosodás képezi alapját az egyre bővülő ismeretek feldolgozásának, s ezen belül az irodalom megértésének. Mindenkinek fel kell ismerni, hogy a stílus változásai mögött a gondolkodás átalakulása áll meghatározóként. Idézi Buffon mondását, amely szerint: a stílus maga az ember, s a továbbiakban ennek jegyében írt. Érvelése három mozzanatra épül. Az első; a stílus elárulja a gondolkodás gazdagságát, sokrétűségét. Építészetből vett hasonlattal (téglából épület) győzi meg az olvasót arról, hogy a gondolkodás fejlődését mennyire meghatározza a szókészlet. Utal az iradolmi nevelésben hasznosítható érzelmi elemre: „örököse vagy őseid szellemi kincseinek és rajtad a sor megőrizni őket. Ne add el idegenért, idegen szólamokért, melyek idegen gondolkodás tükrei”. Ugyanakkor ösztönöz az idegen nyelvek tanulására, mert ezáltal az anyanyelvi tudás gazdagodhat. A másik mozzanat; a stílus helyessége egyenlő a gondolat helyességével, a rossz mondat hibás gondolatra utal. Arra kell megtanítani a tanulókat, hogy ne akarjanak többet mondani, mint amennyit gondoltak, s minden mondat külön gondolathoz kapcsolódik. Érvelésének harmadik eleme; hogy a stílus elárulja a gondolkodás elevenségét. „Minden hasonlítás - írja -, minden ellentét, minden átvitel az eszmetársítás mozgékonyságának a jele”. Stilisztikai műveltség teszi lehetővé, hogy az olvasók követni tudják és megértsék a verséket, drámákat, regényeket. A három mozzanat együtt tartalmazza a célt, az értő olvasók nevelését. Megfelelő módon gyarapítóit és használt szókészlettel mindenki eljuthat az írók, költők képzeletvilágának megértéséig. A stilisztika jelzi, nem mindegy, valamit mikor írtak, ki írta és hol? „Mindezek a dolgok a stilisztikát alapvető tanulmányává teszik a művészetnek - de elsősorban alapvető tanulmánya marad a stilisztika az életnek. Az ember gondolkodó és beszélő lény és egész élete gondolkodásból és beszédből áll és mindig jobban csak abból” - summázta véleményét. Amit azután kiterjeszt a történelemre, mondván, a história gyakran nem egyéb, mint gondolatok csatája, szavak győzelme. Ezzel eljutott a leglényegesebb érvhez, a stílus olyan eszköz, amelyre miridenkinek (nem csak a tanulóknak) mindig szüksége van! A nyelv és godolkodás az emlékezet fundamentuma, az emlékezet pedig az emberi öntudaté, s a nemzeti öntudat a történelmi emlékezeten alapszik. Ettől az összefüggéstől elindulva jutott oda, hogy a történelemórák mellett a stilisztika eszközeivel kell feltárni a diákók előtt a história megőrzésének módját, vagyis a történetírói műhelyt. A művek elemzésével kimutatható, hogy a történész honnan vette adatait, hogyan győzi meg olvasóit igazságukról, hogyan válogatta ki, miként rendezte el. A kutatás és bírálat lehetőségeinek áttekintése fejleszti a tanulók ítélőképességét. „S mikor — e történelmi olvasmányaiddal egyidejűleg - otthon az Üj földesurat olvastad - írja -, észrevetted, hogy a költő méginkább életszínt akar adni a múltnak, azáltal, hogy még közelebbről nézi s képzeletéből oly részletekkel egészíti ki, melyeket a történet fönn nem tarthat. S a történetíró eléd tárván az emberi tettek belső rugóit, emberismeretedet fejleszti.” Így részletezi tovább nézeteit az értekezés, indukció és dedukció, az érvelés, rábeszélés, meggyőzés „tudományát” illetően. Befejezésként olyan módszertani tanáccsal szol-23
