Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Fried István: Babits Mihály európai irodalomtörténete

Babitsot azonban nem a szerinte részletkérdésekben mutatkozó eltérések érdeklik, hanem az az irodalomtudományt és történettudományt megújítani, felfrissíteni, nemzetivé tenni szándékozó irány, módszer, amely szellemtörténetnek nevezi magát. Babits készséggel méltatja azt az újat, amit a szellemtörténet hozott: „az új módszer akkor a leggyümölcsözőbb, mikor az irodalmi közösségek életéről, egységek és természetes tagozódásaik meglátásáról van szó: ami mintegy az irodalom szociológiája”. S ez az új, ez a valóban gyümölcsöző, egyben a veszély forrása is, Babits szerint, irodalomként tárgyalja azt, ami nem irodalom, az irodalomtörténetet olyan tájak felé „tágítja”, amelyek nem az irodalomtörténet tájai. Az irodalomtörténet és a szociológia hatáskörének és érvényességének összekeverésében marasztalja el a szellemtörténet magyar szerzőit (nevezetesen Thienemann Tivadart, Horváth Jánost, Szekfű Gyulát és Farkas Gyulát), akik a társadalmi és az irodalmi tények fölcserélésében, a divat, a közösség, a közvélemény vizsgálatának irodalomtörténetivé emelésében hibáznak. Mi tartozik az irodalomhoz? - vethető föl a kérdés. Babits ezt európai irodalomtörténetében fejti ki, itt más vonásokról ejt néhány szót: „A közönség különböző rétegződése, az irodalmi tudat fokai írókban és olvasókban, a müvek sorsának változásai, az átlagirodalom szelleme, csupa új és fontos vizsgálnivaló...” Vizsgálnivaló, de az irodalmi szociológia tárgykörében, véli Babits. Már csak azért is, mert számára - s ezt nem itt mondja el, irodalomtörténetéből is inkább kiérezzük, mint pl. Wordsworth és Byron „sikereiről”, „viszonyáról” olvasva - a siker mindig egy kicsit gyanús; a Balzacnál kevésbé sikeres Stendhal előtte fontosabb, majdnem azt mondtuk: jobb, de legalábbis inkább szíve szerinti író; az átlagírók ugyan kifejezhetik, a kortársak tetszésétől kísérve, „koruk vagy nemzetük lelkének aktualitását”, de az irodalomtörténetnek nagyobbra kell nézni. Annál is inkább, mert a „külső” körülmények (dokumentálja szemléletesen irodalomtörténetében és a Nyugatba írt cikkeiben) nem kedveznek az európai irodalomtörténet készítésének. Csökken - állapítja meg Babits - az európai hagyomány ereje. S hogy mit ért európai hagyományon, arra ott az irodalomtörténet. A célzatot Hevesi András megnevezte, hadd idézzük most Babits szavait: a „nemzetek szellemi téren is ellenségek módján akarnak farkasszemet nézni, irodalmi kultúránk a fölbomlás tüneteit mutatja”. Ha ennek a kijelentésnek a fényében tekintünk vissza a nemzeti irodalomtörténetek szerzői ellen tett halk megjegyzésére, tisztán látjuk, hogy Babitsnak, a magyar költőnek nem a nemzeti irodalom ellen általában van kifogása, hanem az olyan, önelvűségben gondolkodók ellen, akik nem a nemzeti és a világirodalmi összefüggések elválaszthataílanságát tartják szem előtt. Babitsnál a hatás nem kiemelkedően fontos tényező, nem egyetlen módszere az irodalmi összefüggéseknek. Egyrészt azért, mert a hatás nála minden esetben módosulást is jelent, másrészt, mert a hatást nem a Heinrich Gusztáv szerkesztette „régi” Egyetemes Philologiai Közlöny, nem Császár Elemér vagy Gálos Rezső szerint érti, nem átvételként, hanem a világirodalomba való tartozás bizonyítékaként. „Az irodalmak - írja - nemcsak saját nemzeti talajukból táplálkoztak, hanem világirodalmi áramlatokból is. Nemzeti irodalmak is táplálják a világirodalmat.” Talán saját költői indulására is gondolt, első köteteinek világirodalmi áthallásaira. S állandó - nem pusztán fordítói, olvasói, szerkesztői - kapcsolatára a világirodalommal. Babits szóhasználatában, akár a nemzeti iro-9