Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám - Bábel Ernő: Garai Gábor: Delfin és medúza
val, futásával törvénnyé erősödik. Az évek rárakódnak a költőre, a versben időélménynyét transzformálódnak, megszabják a személyiség pszichikai állapotát. A valóság a személyiségen átszűrve, áttörve érvényesül, a szavak nem .szokványos jelentésükben vannak jelen a versben. Meglehet, mindez szubjektív világ, de tükre a történéseknek valóságfolyamatoknak. A valóság pedig sem nem ilyen, sem nem olyan, hanem objektív és változó, a megismerésnek követnie kell ezit a parancsot. Garai Gábor éppen ezeket az olykor válságos és nehéz folyamatokat analizálja, és roppant pontos metszeteket mutat föd akár a bibliai példákkal, akár a kortárs sorsokkal. Új kötetének első ciklusában és ennek címadó versében a Lehetségesben mintha a 20. századi Árion kételyeinek cáfolatára találna mégis kibontakozási lehetőségeket. Mindezt az idő- és cselekvés élmény ötvözete fogja át. A nem érdemes már, mert alig van idő kételyét a cselekvés ellenpontozza, s a jelenben megtörténő akció egyben az idősíkban is fölemeli a mát, s ekképpen a múlt és jövő pillanatnyilag még /semleges közegét értelmes egésszé, emberközpontúvá teszi. Garai idő- és aselekvésértelmezését nem lehet félremagyarázni, nem egyszerűen hátat fordításról van szó, hanem éppenséggel a jelen elfogadásáról. Ennek a ciklusnak vannak merengőbb darabjai (Elmaradt férfikor, Középkorú költő), de ezekből is egyfajta számadás-kényszer szól. A Lehetséges ciklusnak egyik szép verse az Oidipusz száműzetésben. Oidipusz sorsa az emberiség sorsa. Garai Gábor ebből a tragédiamodellből a mához elérő lényeget emeli ki: a hatalom az emberiség, az igazság szolgálatára Való. Az Oidipusz-párhuzamban a tiszta szigorúság szól ismét, hirdetve : az erkölcsi szilárdság fölötte áll minden múlandó csillogásnak, képmutatásnak. Mindenféle hatalom, akár a legkisebb is kísértés lehet; önhittségre, hiúságra csábít, s ezt csak úgy lehet kivédeni, ha a személyiség kellően felkészül a hatalom gyakorlására. Erről szól az Ahogy metszed a szőlőt című vers is. Más alapélmény hangzik a ciklus következő nagy verséből, az Izsák fogadalmából. Nemosak biblikus hangütése rokonítja a magyar líratörténet klasszikus bölcseleti költeményeivel. Űjszerű konfliktus-bemutatásával emelkedik ki, mert a mítosz eseménytörtén etévell ellentétesen idézi Izsák életét; valóban ő a legtragikusabb alakja Mózes első könyvének. Konfliktusa egyrészt abból ered, hogy kétségbe vonja, megtagadja az embertelen parancsot, amit apja, Ábrahám még lelki rezdülés nélkül végrehajtott volna: áldozza föl gyermekét. Ezzel párhuzamosan fejlődik egy belső konfliktus is, amely a kiválasztottság törvényszerűsége és véletlenszerűsége körül bonyolódik. A harmadik konfliktushelyzet a legmegrázóbb: a gyermek Izsák gyanútlansága mögül kibukik a feliismerés: „nem az Űr, csak önkényed ura szemelt ki engem, / a tettet és fonákját, meglehet, azért tetted, / hogy lennék én halálig a lekötelezetted . . Garai a bibliái Izsákban a lekötelezettséget és az ebből fakadó mogalázottságot nem vállaló, lázadó és szabad embert látja. És Izsák legenda sem akar lenni, bár minden kornak vannak saját és sajátos legendái, hamis legendái is. A kötet második ciklusa - ebből címadása is - a Delfin és medúza. A vers az antik ekloga mintáját követi, a Halász és Ovidius párbeszéde mindvégig izgalmas feszültséget teremt. Ovidius kételyeiben Garai Gábor költői, világképi kételyeit sejthetjük. S akárcsak a valóságban, a versben is kételyre biztatás felel. A válságot a Halász reális életeszménye nem oldja ugyan, de a gondolatváltás mégiscsak bizonyos realitásokat és lehetőségeket eredményez. Ovidius a medúzát látja, amely a mélybe húzza, a Hadász életprogramot mond: „Amíg élet az élet, bárha pislákol is csak, / szítani kell a lángját...” Garai ezt a dialógust folytatja a következő versekben is, egyre jobban felfokozódik az életerő, különböző helyzetdkben látjuk a megújulás nyomait, a bizakodás jeleit. (Mert megmerültél, Zene, Lényeg, Tulipá?2 törvénye). Az apró megújulás-jelek a Koranyárban összegeződnek, előlebbennek a „gyönyörű nők”, s velük a szerelem. Az Emlékrajzok egy letűnt férfikorról négy szép tételében a legmélyebb emberi kapcsolat, a szereleim és a szexualitás ötvöződik az egyszerűséggel, tisztasággal. A kötet utolsó ciklusa, a Századvég kissé egyenetlen, nem éri föl az előző kettő masát, bár nem érdemeik nélküli. A ciklusból A hazalátogatóhoz, a Magyarázat, a Két nemzedék és a Századvég emelkedik ki. Ez utóbbiban a 20. század minden gondja fölsorakozik: a béke féltése, a „távolbalátó rakéták!’ fenyegető ereje, az elidegenedés. Mindezekkel szemben a költő a cselekvésösztön működésében bizakodik: „nem könyörögni vagyunk itt kegyelemért, 77
