Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Demény János: Castelseprio

A halállátó - késői alkotás, főiskolai nyugdíjaztatása idejében írta vagy formálta véglegessé; a regény egy évtizede látott napvilágot, amikor írója már túl volt nyolcvanadik esztendején. Sikert nem ért el vele, néhány illedelmes megemlékezésen túl: agyonhallgatták. „Biztos vagyok benne, hogy alaposan felkavarja a magyar irodalom kissé elnyugodott vizeit” - jósolta pedig róla Feleki László, a hűséges paladin. És Gsomasz-Tóth Kálmán is teológiai komolysággal rögzítette: „az emberiét tragikumának és méltóságának vallomása szólal meg a 465 oldalra terjedő regényben.” Tehát a lehető legjobb értelemben fennmaradásra érdemes halhatatlan alkotás.

A könyvet persze félredobták. Akit zenetudósnak könyvelnek el, annak számára nem teremhet irodalmi babér. Ha ezt a művet egy „tiszta” lappal induló fiatal írja, az ország legnagyobb reménységének kiáltják ki. De hova tegyenek egy szépírót, aki ugyanakkor összeállította és szerkesztette a barokk zene repertóriumát? Pedig a regény akkor is érdekes, ha semmi egyéb, mint egy hosszú emberélet során összegyűlt sérelem és csalódás vad fájdalmának explóziója, egyetlen óriási dühkitörés. Elkeseredés, számadás, felelősségre vonás, az ókor utolsó, egyszersmind a középkor első filozófusának álarcában - nagyon is átlátszó maszkjában - vallomás. Hatalmas teret jár be, a korabeli műveltség egész mediterráneumát. „A teljesen kipusztult Athén, a ravasz és verbális kultúrájú Bizánc, a császári nagyságot mímelő Róma, a születő Párizs leírása: egy-egy mintadarab. Csupán köszönetét mondhatunk az idős mesternek, amiért ilyen alkotással ajándékozott meg minket” - írja Szalai Pál. Azóta persze nagy a csönd az ajándék körül, köszönet nincs, a temető nyugodalma veszi körül ezt a regényt. Az irodalom szabadkőműves páholyába Molnár Antalt nem vezették be, elmaradt a felavatás. Erre még a Bartók és Kodály kettős centenáriumának nagy alkalma sem elég.

De miért éppen és ismét: Bartók és Kodály?

A regény, bár a népvándorlás kor VI. évszázadában „történik” és a longobárd honfoglalást megelőző időket mutatja be, modanivalójával folytonosan a mi korunkba, az apokaliptikus XX. évszázadba játszik át. Boéthius korának körülményei, nagy helyzetei a mi életünkben is szakadatlanul felismerhetők. Társadalmi szituációk, politikai közérzet, emberi szenvedélyek, nómenklatúrák, jellemek; Molnár - csodálatosképpen - a két kor között folytonos párhuzamokat lát. A könyv: Boéthius fiktív önéletrajza, amelyet börtönében íródeákjának diktált. Boéthius siralmaiban Molnár - sejthetjük - a saját siralmait parafrazeálja, a nagy filozófus felkészülése a halálra Molnár felkészülése is: már harmincéves korában erre az útra lépett, első végrendelkezései 1920-ból valók. Azóta óriási gyakorlatra tett szert, több mint hatvan éve már, hogy búcsúzik az élettől, „látja” a halált. Aki azonban ennyi ideje a halállal komázik, egyszerre valódi szépíróként találja magát szemközt régi önmagával, a brácsaművésszel, a filozófussal, a zene professzorával. A történet folyton kacsalábon forog: együtt utazva a regénnyel, végül szédülni kezdünk, belesüppedünk a históriába, hirtelenében Nagy Theodorik kortársai leszünk.

Ennek az egyszerű körülménynek köszönhetjük a regény Kodályra és Bartókra vonatkozó sok jellemző, felismerhető részletét.

A kötet egyik csodált muzsikus egyénisége, Kotnanus (egykor valósággal is élt bizánci zeneszerző), úgy szerepel a regényben, mint akinek zenéje után „kicsi-31