Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 2. szám - Fried István: Goethe és Babits római elégiája

mével, s ebben a varázsos alakban ölthet testet antikvitásképzet, modern-nyugtalan emberi viszonylat és újszerű, szerves formákban gondolkodó költőiség.

Babits Mihálynak talán legszebb esszéje, Az európai irodalom története c. műve mintha arról tanúskodna, hogy e gondolatok jegyében nyúlt az ötödik római elégiához. Általában, Goethe e ciklusáról írja: „Az életélvezetnek e sugaras poémái ... Amelyek ütemeit a költő, ahogy mondja, «a kedvese meztelen bőrén kopogta ki.» Ezek az ütemek a tibullusi disztikhon ütemeit utánozzák, amennyire németben és hangsúlyosban lehet. így ért el Goethe az antikhoz formában is, ugyanakkor mikor individuálista világnézetében az antik szabadsághoz és életörömhöz elért...”

A lényeget fogalmazta meg Babits Mihály, élet és költészet egységét látta meg, az élet költészetté válását és világnézet, költészet, a magunk részéről hozzátehetjük: esztétikai hitvallás, életté emelését. A weimari kudarcok, a felvilágosodott-országmentő kísérletek csődje, egy költői korszak lezáródása és egy mind inkább terhes, Weimarban költészetté nehezen szublimálható szerelem élménye (Frau von Stein) elől menekült Itáliába a költő. Élményeit, megújulását prózai és verses művek dokumentálják, amelyek nem pusztán az életmű újabb állomásához eljutást igazolják, hanem ama klasszika kiformálódását, amely aztán a Schillerrel való barátság folyamán, majd természettudományos, képzőművészeti, fordítói, esztétikaielméleti kísérletek során kristályosodott ki, az irodalomnak szinte teljes mezejére kitérjeszkedve, nyitottan: azaz magába ölelve-magához hasonlítva a Winckelmanntól, Lessingtől származtatható kezdeményeket, és tág kaput nyitva az újabb értelmezések felé, Novalisig, Fr. Schlegelig, a német korai romantikáig. A Római elégiák tehát egyfelől merész költői újítás eredménye, visszatérés egy már elfogadott tónushoz, költői világhoz, a római elégia-költészet triumvirátusához (Ovidiushoz, Propertiushoz, Tibullushoz). Másfelől azonban a már korábban is sikeres goethei gondolati líra továbbvitele, fokozása, feldúsítása a winckelmanni alapozású, de nem képzőművészeti-etikai, hanem irodalmi-életszerű felfogással. Az újítás és a folytatás így egyszerre meghatározója ennek a lírának.

Feltétlenül újítás, mert szakítás az új érzékenység (Empfindsamkeit) elégiatermésével, a XVIII. század német költészetének divatossá váló, hamar manírba fúló műfajával. S újítás olyan értelemben is, hogy a német földön is igen elterjedt, latin, illetve anyanyelvű alkalmi költészet elégiatermésétől különböző formákat, hangvételt, tematikát tesz ismét irodalmivá a költő. Folytatás viszont olyan értelemben, hogy egy nagyívű gondolati lírának elágazása; felfokozottan személyes, és e személyességgel emelkedik az általánosba. Mert e személyesség nem egyedi és véletlenszerű tapasztalatok, elmélkedések és elméletek ihletéséből támadt, hanem a világnak, a teljességnek, a részben is egészet fölfedező magatartásnak, a törvényszerűnek átéléséből. Hadd hangsúlyozzuk az átéltséget, mint meghatározó tényezőt, az eleven látvány alapján megszületett reflexiók szerepét. Nem a feltárulkozás, hanem a befogadás, a friss reagálás koránt sem passzív, ellenkezőleg, nagyon is aktív attitűdje kerül előtérbe, a megismerés és /elismerés újjongó öröme, mindennapi valóságnak és képzeletnek, antikvitásnak és jelenkornak többszörösen megjelenített hormóniája.

Mindennek beszédes bizonyítéka az ötödik római elégia. A múlt és a jelen (Vor- und Mitwelt), általában a régiek művei (die Werke der Alten) az új élveze-6