Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám - Rónai Béla: A Dél-Dunántúli nyelvjárásaink változása
A nyelvjárások és a nyelvjárásban beszélők változásának a megismeréséhez céltudatos, módszeres megfigyelések vihetnek közel bennünket. Ilyen vizsgálódás az is, amelyet 1963-tól jómagam végeztem a Zselicben és környékén. A mellékelt térképvázlat fölment a megfigyelt terület részletes leírása alól. A tulajdonképpeni Zselic 40 kutatópontja mellé a terület körül kijelöltem még 9 közelebbi és 7 távolabbi települést, hogy nyomon követhessem a vizsgált jelenségek térben való mozgását, illetőleg elterjedését. Kartográfiai módszerrel dolgoztam. 524 címszót tartalmazó kérdőívet állítottam össze. A címszavak 70 százaléka elsődlegesen szóföldrajzi (lexikai), a többi meg alaktani (morfológiai) és hangtani (fonetikai) főszempontú. Az 56 kutatóponton végzett gyűjtés mennyiségi eredménye több mint 60000 adat. A nyelvjárások változásának több részletkérdése kellő biztonsággal vizsgálható ekkora számú adat alapján. Közülük ezúttal a diglossziát emeljük ki. A diglosszia a nemzeti nyelv két változatának nagyjából azonos készségszinten való használatát jelenti. Én az anyanyelvjárásban és a regionális köznyelven való szólás hozzávetőlegesen azonos színvonalú készségét értem rajta. A diglosszia a Zselicben számos adattal igazolható nyelvi valóság. Korántsem korlátozódik azonban erre a tájra. A nyelvjáráskutatók a diglosszia érvényességét kiterjesztik hazánk egész területére. „Általánosan ismert - s mi is újból és újból meggyőződhettünk róla -, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de minden vidéken, minden nyelvi közösségben erősen érezhető a köznyelvi behatás. Szinte azt lehet mondani, hogy adatközlőink túlnyomó többsége »kétnyelvű volt«, azaz a saját, természetes, megszokott környezetében a helyi nyelvjárást beszélte, de szükség esetén, idegenekkel, városiakkal való érintkezés során köznyelvi formákkal is élt, esetenként egy tájnyelvi színezetű köznyelven beszélt” - írja Lőrincze. A magyar nyelvjárások atlaszának elméleti-módszertani kérdései c. tanulmánygyűjteményben. (180-1) Imre Samu igen alaposan elemzi azt a folyamatot térben és időben elhelyezve, amely napjainkra elvezetett a nyelvjárást beszélők „kétnyelvűségéhez”, illetőleg a nyelvjárások pusztulásához. Idézi erre vonatkozóan BÁRCZI és DEME megállapításait, amelyekben a nyelvjárások felgyorsult iramú változásáról szólnak. (Általános nyelvészeti tanulmányúk. VIII. 85-104.) Kiss Jenő Demére hivatkozva mondja: „Jó okkal kételkedünk ma már csak és tisztán nyelvjárást beszélő magyar ember létezésében határainkon belül” (Nyr. 97:217). Ezt hangsúlyozza Bokor József a nyugati nyelvjárástípushoz tartozó két falu tájszóikészletét vizsgálva (Nyr. 103:346), sőt a jugoszláviai Hertelendyfalva (Vojlovica) nyelvjárásának megfigyelése alapján Fazekas Tibor is (MNy. 75:355). A korábbi és a legújabb dialektológiai kutatások igen jelentős anyaggal és sok megfigyeléssel gazdagították a nyelvjárások változására, bomlására, kiegyenlítődésére, pusztulására vonatkozó ismereteinket. Mindezek mellett azonban messzemenően figyelembe kell vennünk Végh József következő megállapítását: „A köznyelvi hatás vizsgálatában nem lehet minden nyelvjárásra egységes szempontot kijelölni. Egyes helyi nyelvjárásokban más és más hangtani vagy alaktani jelenségek tűnnek fel vagy szorulnak vissza a köznyelv hatáséira.” - ,,A visszaszorulóban levő jelenségek gyűjtése természetesen a vizsgált nyelvjárás alapos ismeretét föltételezi.” (Idézi Kiss Jenő, MNy. 68:97, 100) 60
