Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 4. szám - Tüskés Tibor: "Én ott vagyok honn ..." - Illyés tolnai évei

urat, a „puszták őshonos származékának” fölemelkedésében a gyökereiktől való elszakadás taszító példáját látja. Csaknem öt évtized múltán a Beatrice apródjai írója elvégzi az önkorrdkciót: „Nagybátyám az életben is mintha hódolóan lengő cipruslombok alatt lépett volna Hungária asszony dicsérően kinyújtott tenyere alá. Dolyfősnek éreztem, s ráadásul színészkedőnek. Törtetőnek; sőt árulónak, származását tekintve. Holott - később ébredtem rá - éppen ezzel volt tán legjobban hű a származásához. Ez a pusztai juhászok jellegzetes lépésrakása..Nagybátyja alakjában most az „igazi méltóságot” hangsúlyozza, azt a megyei tisztviselőt, aki a polgári asszimilálódási szolgálja, s azt az embert, aki mélyen megbecsüli múltját: amikor pusztai anyjának a kisvárosi vasárnapi mise után mindenki szeme láttára csizmájából kiesik a hideg ellen védő szalmalkoszorúcsfca, „a pusztai béresnék találmányát” maga emeli föl, és a hintóra föllépve saját kezűleg illeszti a helyére.

1914 nyarán kitör az első világháború. Illyés Gyula ősszel iskolát változtat; a bonyhádi evangélikus főgimnáziumba iratkozik. Itt végzi a gimnázium második és harmadik osztályát. A szülők az általuk tehetségesnek vélt fiú számára mindig másik, újabb és jobb iskolát keresnek. Ebben a sűrű iskolaváltásban - mint más, hasonló sorsú famíliáknál - minden bizonnyal a család kiemelkedési vágya, feltörekvése jut kifejezésre. Petrovics Sándor ugyanígy változtat iskolát apja kívánságára . . . Ennek a kiszakadási kísérletnek, a fölfelé kijutás vágyának mintegy jelképe az a homályos eredetű nemesi gyűrű, amelyet a család egyik tagja egy alkalommal a fiú ujjúra húz, ő hordja is valameddig, de élete egy elhatározó, döntő pillanatában örökre elvet, s a „nyafka előkelősködés” jelei közé sorol. A Puszták népé-ben írja: „eldobtam a nemesi pecsétgyűrűt, amelyet a család felső rétege a metamorfózis egyik állomásán egy kicsit ünnepélyesen és homályos magyarázatok kíséretében ujjamra húzott.”

Bonyhád más arcú dunántúli-tolnai kisváros, mint Dombóvár. Ez is járási székhely, de jellegét vegyes felekezeti és nemzetiségi összetétele határozza meg. A mezővárosban reformátusok, katolikusok, evangélikusok, görögkeletiek és zsidók; magyarok, németék és szerbek élnek. Gimnáziumának előde a sárszentlőrinci iskola, ahová egykor Petőfi járt. A gimnázium 1870-ben települ át Bonyhádra. A század első évtizedében készül el az új, egyemeletes, de kétemeletesnek látszó, keleties stílusú, tágas, szép épület. Falai közt toleráns, testvéries szellem, a táji, felekezeti és nemzetiségi különbségeket elfogadó, méltányos gondolkodás uralkodik. Vegyük mindehhez, hogy háború van, de ebből egyelőre még nem sókat érzékel a hátország. Néhány bonyhádi tanárt behívnak katonának, a fronton harcoló£ helyére újak érkeznek, de az iskolában nincs helye a nemzetiségi indulatoknak. A gimnázium jó szellemére a sárszentlőrinci születésű, negyvennyolcas érzelmű Gyalog István igazgató vigyáz. 1914-ben, a tanév elején összehívja a diákokat, és kijelenti: a fronton háború folyik, de az iskolában nem tűr semmiféle vallási villongást vagy nemzeti türelmetlenséget.

Illyés Gyula Bonyhádra bátyja, Feri után érkezik, s annak „itt maradt fényében sütkérezhet”. Szállása az első évben az internátusbán van, a második évben a Szent József utcában (ma: József Attila u. 4.), egy nyugdíjas járásbírósági tisztviselő családnál lakik többedmagával. Ha az első emeleti osztályterem ablakán kinéz, keletre, a „ragyogó koszorúval” övezett völgységi tájra, Vörösmarty ifjúságának tündérországára lát. Megragadja az iskola kiegyensúlyozott, az ellenté-20