Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Gunda Béla: A Puszták népe és a néprajz

Amilyen egyszerűek a pusztai ételek, olyan egyszerű, dísztelen a viselet is. Elmondhatjuk, hogy a puszta népének népviselete a foltos nadrág és a lyukas csizma. A puszta egyhangú világában időnként mozgást, elevenséget jelentettek a különböző vándorok, akik között voltak tojás- és rongyszedők, apróságokat áruló bosnyákok, köszörűsök, miskárolók, medvetáncoltatók, gyógyítók és mások. Éjszakára az istállóban, a gugyeszben volt a helyük.

A pusztaiak munkáját a búcsúk áhítata, s a legények bicskázása szakította meg. Az utóbbinak falvanként különbözött a módszere. Pálfán az arcba szúrtak, az ozoraiak a nyakhajlatba igyekeztek döfni. A rácegresiek a járomszöggel is verekedtek. A pusztaiak azt tartották, hogy „a bicska a templomba is jó.” Az egyik fa tetején megjelent Szűz Mária, s a csordásnét meg is szólította. Látták a pusztaiak a holdban hegedülő Cecíliát, hittek a garabonciásban, a vízi emberben, az ég felé dobott kisbalta viharelhárító erejében. Pünkösdi királynét választottak, komatálat küldtek, májfát állítottak. Disznóvágás alkalmával a kószáló legénykéknek az ablakba szalonna- és hurkadarabokkal teletűzdelt faágat tettek. A megjelenő alakoskodók rögtönzött játékukkal egy-egy összejövetelt társas vigalommá változtattak, „mint az attikaiak a maguk kecskeünnepélyét.” A puszta népét szórakoztatták a kottyolók, a vízkeresztjáfók. Gyógyítókhoz, javasokhoz jártak a cselédasszonyok, de a „tudós” emberek maguk is megfordultak a pusztán, még a vándor villanyozó és a „röntgenes” is. Az egyik cselédet úgy gyógyították meg, hogy fekete tyúk árnyékába ültették. De az apróbb nyavalyákon, a beteg állatokon a pusztaiak maguk is segítettek: a kerge juh koponyáját meglékelték, üvegport fújtak a ló hályogos szemére, farkasalma-gyökeret húztak a fájós daganatba. A tudós asszony szerelmet varázsolt a vadgalamb megszárított és porrá tört szívével. A haragosnak pedig úgy okozott hascsikarást, hogy felszedett lábnyomát rongyba téve a füstre akasztotta. A részes aratók az első suhintással levágott búzaszárból kötelet csavartak, s ezzel kötözték össze a gazdatiszt csuklóit. Később már csak a jobb karjára illesztettek három-négy búzakalászból font szalagot. A jus primae noctis emlékét sejti Illyés abban, hogy az új pár a templomból jövet tisztelgett a kastély vagy a gazdatiszt háza előtt. Hasonló szokást a Fejér megyei uradalmakban is ismerték.2

A pusztaiak nem sokat adtak a formaságokra, de a környező falusiak a magatartást, az érzelmeket, a szándékot jelekkel fejezték ki. Sokra lehetett következtetni abból, hogy a belépőtől ki veszi át a kalapot és hová teszi. „A látogató — írja Illyés a szemiotikus biztonságával - egy perc alatt annyi mindenről értesül, amennyiről szavak útján egy félév alatt sem.”3 A Puszták népéből megismerjük a hírversírókat. A környék falvainak meg voltak a maguk költői, akik Dombóváron nyomtatták ki néhány oldalas műveiket. Akadt olyan is, aki írni sem tudott, de kadenciát kerekített bármilyen eseményről. Ezekről a tolnai hírversírókról már 1929-ben Illyés Gyula bemutatása során Németh Andor is szól, mondván, hogy Tolna megye a versfaragók, a rigmusosinálók paradicsoma. Részletesen ír Tóth Pál Józsefről, Nagy Kovács Istvánról, Kulgasz Imréről és szemelvényeket mutat be „alkotásaikból.”4

A Puszták népe kiegészítő fejezetének ttíkinthetjük Illyés Gyula egy régebbi írását, amely a Literaturában jelent meg.5 A költő Cece és Rácegres temetőiben különböző sírfeliratokat jegyzett le. A rácegresi temető átkában egy földbesüllyedt sírkőről ezt a drámai feliratot közli:

24