Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám - Bay Endre: Jelenlét a végtelenben
a rend és törvény - Goethe óta irodalmi kérdéssé is vált - mibenléte feletti elmélkedésre. Csorba József Attilától „örökölte” érdeklődését e téma iránt. Jól tudja: a világ végtelenül bonyolult, a rendre azért van szükség, hogy eligazodni segítsen, nem pedig hogy „ne legyen szabad, ami jó”. Csorba költészetében a szintézis a legfigyelemreméltóbb. Filozofikus gondolatait a költészet szépségével hitelesíti, teszi közérthetővé. (Alighanem mind a filozófiának, mind a költészetnek ez a legtöbbre vezető útja, ha nem akar távolkerülni az olvasótól. Költészetünk válsága példa rá.) Formaművészete épp oly igényes, mint gondolatai, a tartalom és a forma magasrendű egysége jön létre; épp oly bizton használja fel a hagyományos rímes, mint a próza - vagy szabadvers - eszközei kínálta lehetőségeket. Formagazdagsága megmaradt legújabb kötetében is, mégis az egyszerűbb, oldottabb formák felé törekszik. Jellemző vonás nyelvezetének leegyszerűsödése - nem használ idegen szavakat, mint Kosztolányi legnagyszerűbb műveiben -, gondolatai elmélyülnek. Kedveli a páros rímű (Látogató, A nyájas olvasóhoz, Kanyar) és a keresztrímű (Visszább, Így először, Köd) nyolcas sorokból épülő szerkesztést. Rímként, ha mondandója engedi- egyfajta egyszerűsödés ez is, s itt az egyszerűség nemességet jelent — gyakorta használja ugyanazt a sorvégi szót: „az ég s egy tv-antenna-kereszt, az ég-hátterében egy modern kereszt". Kétsoros szakaszokra tagolódó verseiben többnyire a zeneibb párosrímet alkalmazza, néha azonban a bonyolultabb, érdekesebb hangzatú keresztrímet, amely a gondolat bonyolultságának is hátteréül szolgál. Hagyjatok: olyan kés ez itt húsomba vágva mit csak én ránthatok ki hagyjatok: a sebből kibuggyanó vért nem állíthatja más el.- a páratlan sorok első szavainak újra, s újra való ismétlése az ember magárahagyatottságának, menekülésének érzetét sugallja. Az utolsó sor - melynek az eddigi rendszerint „hagyjatokkal” kellene kezdődnie - megtöri a szabályosságot; „mindenki más külső és tehetetlen’• - lezárja, s egyben feloldja a gondolatmenet által keltett feszültséget. Egy másik versében nem a sorvégek, hanem a páros sorok azonossága tölt be nyomatékosító, hangsúlyt adó, zeneiséget árasztó szerepet. Szívesen és sokat ír a világszerte pusztaiéban lévő gyönyörű szonettformában. Érdekes, egyéni hangzásokat kelt a rímes és a szabadvers ötvözésével. A legmodernebb eszközökkel is biztosan bánik. Olyik rímes versében elhagyja az interpunkciót; egyfajta találkozása ez múltnak és jelennek, hagyományos és modern formának. Máskor a központozás jelzésszerűvé válik; nagybetűk szolgálnak a mondatkezdés jelölésére, az írásjelek elmaradnak. E modernebb megoldások mellett a hagyományosat is alkalmazza. A rím, a forma Csorbánál mindig megmarad annak, ami: a gondolat hűséges segítőtársa, sem nem öncél, sem nem alárendelt sallang. A gondolat a formában nyeri el értelmének teljességét, mélységét, kiterjedését. Nem egyszer alkalmaz szaggatott, kihagyásos, kipontozásos szerkesztésmódot, kifejezvén gondolatai finom árnyalatait, esetleges bizonytalanságát. Kétségeinek találó kifejezésmódjára figyelhetünk fel „Mit is?” című versében, melyben kizárólag kérdőjelet alkalmaz írásjelként. A formai tökéletesség óhaja, mely munkájában vezeti, gyökeresen újjá, teljesebbé varázsolja az ismert József Attila-i meglátást (úgy is mondhatnék : látomást): „Nézz a furfangos csecsemőre I bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre / növeszti körmét és fogát." Kiterjed, még kozmikusabbá, félelmetesebbé válik érzésünk, a világ az anyák húsából táplálkozik, sarjad: "Az étel az asszony kezében meddig ér? Etel az is egészében falja férj és gyerek foga." (Étel az is) Effajta képekkel gyakorta találkozhatunk verseiben. Az irigység undort keltő 5 65
