Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 2. szám - Laczkó András: "A gyermekkor tart legtovább" - arckép Kiss Dénesről

versét: „örökös útravalót” kapott. Azaz a hetvenes években már nem a mit adott?, hanem a hova irányított? kérdés került előtérbe, s ez - talán mondani sem kell - minőségi változás. „Tanulom magam mérni a mindenséggel” - írja prózaversében, ahol már „párhuzamosságokra” építkezik. Látványok egymásra vetítésével, melyek közül az egyik a Föld képe, a másik ami a szárszói sínek „mellől parázslik”. Az esszésített prózavers lehetőségeit próbálta ki. Ahogyan a Szép iádban is. Itt ars poetica értékűen állapította meg: „én azokkal a kevesekkel vállalok közösséget, akiknek halk szavait bár elnyomja az otromba ricsaj, de abban hisznek, hogy a jövőben is megtartó, erős várunk leszel szép szó!”

A hetvenes években a költő különösen erőteljesen kereste a rendet, a szépséget, a harmóniát, de ezt sem önmagában, sem a világban készen meg nem találhatta. Ettől szenvedett. Tudjuk, a versbeli szenvedésben ott a kockázat, hogy hitelét veszti, főként akkor, ha túlságosan hangos, dekoratív, győzködő, vagy megfoghatatlan, testetlen. Kiss vállalta a kockázatot, mikor „ismeretlen fájdaloméról szólt, illetve ezzel összefüggő belső állapotról: „Ma nem kegyelmez / se föld sem az ég / Napdobaj veri / velőm közepét” (Napdobaj). Túlzásnak hat viszont, hogy a „vér” sokszor színezi az érzéseket, hangulatokat (Idő mélyvizén át, Hajnali didergés).

A színek közül korábban a kék mellett legfeljebb a zöld kapott némi szerepet. S gyakori volt még a vak szó összekapcsolása a magánnyal és a bezártsággal. Költészetének változását jelezte, amikor a kék mellett erőteljesen kiemelte az aranyat. A Hetedhét látomás utolsó szakaszában együtt vannak: „Jön a gép megy a gép / aranytűzben gázol / fenn az ég kaszakék / mi lett az anyámból / otthon ül a szeme kék / csöndessége menedék / visszanéz messzenéz / hetedhét nyarából.” Másik eleme az átalakulásnak, 'hogy az embert, az emberi gondok, vágyak kiemeltebb megfigyelése, érzékelése és leírása tűnik elő az elmúlt évtizedben megjelent kötetekben (Emberi képlet, Emberi emlékmű, Az ember himnusza).

Hetedhét (1975) és Ékszeres ékeskedő (Békéscsaba, 1977) című köteteiben vált a hangokkal, szavakkal való „groteszk” játék fontos alkotóelemmé. A nyelvi kérdések iránti vonzalmát sok dolgozat bizonyította. Kíváncsi volt a szavak titkaira, eredetükre, ősi alakjaikra. A rokon nyelvek alapos ismerete mondatta vele: „A szó - szana / visszatalál” (Magyar-finn vers). Egyik-másik lírai darabja a tanulmányai körül kibontakozott vita, nyelvi vita, visszhangjának minősül (Tat-gatnak, Sok a ság). Ennek a következménye lehet az is, hogy túlbecsülte egyes elemek jelentőségét: „Ragok ragok / arany rögök / rakosgatok / aranyrögöt” (Ragok regék).

Természetszerű, hogy az elmúlt évtizedben Kiss Dénes költészetében a gyermekkorhoz való visszatérés még hangsúlyosabbá vált, ahogy maga mondta, minden versével „tiszta kék szilánkot” tör le abból. Nőttek veszteségei, s a hátországra, a menedékre, a feloldódásra egyre inkább szüksége lett, mert szembeállíthatta a magányérzettel, az egyedülléttel. Lírai világának közepében önmaga áll. A felerősödő magánygondolat azt sugallja, hogy a közösségi gondok idegenek Kisstől. „Ki mérheti meg tudásom / csillagok erdejében való / medveénekű bújdosásom / idők barlangjaiban / vacogó rejtőzködésem / oldásom kötésem?” - írja a Bujdosóének ben. Ki kell azonban emelni hogy az „ismeretlen fájdalom”, az énbe zárkózás, az egyedüllét kínálódása nem örökérvényűek számára. Ezek idő-