Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Hagyomány és jelenlét (Csapody Miklós)

olyan novella, emlékezés vagy feldolgozás sincsen, amelyet valami érdekességen túl, irodalmi önértéke révén kiemelhetnénk. A színrelépés igazán az antológia középnemzedékének sem kedvezett; a legtöbbet talán a negyven alatti alkotóktól, s főként a költőktől várhatjuk.

A kötet húszegynéhány alkotójának műveiről - az illusztráló festők, szobrászok, éremművesek és grafikusok közül is csak a kötetet • tervező Berkics Miklós munkáját emelve ki - nem szólhatunk részletesen, s ez az antológia természetéből fakadóan nem is elmaradhatatlan. A saját igazi színvonalukon szereplő kevesek közül azonban mindenképpen említeni kell azokat, akiknek jelenlétét figyelemre méltónak érezzük. A költők közül mindenekelőtt a tragikusan korán elhunyt Herbszt Zoltánét, Kerék Imréét és Sarkady Sándorét; Sarkady nemcsak szereplője, de Zentai Lászlóval együtt szervezője is volt a vállalkozásnak. Herbszt Zoltán verseit már a legújabb utakat próbálgató, erős tehetségű fiatal költő hagyatékának kell tekintenünk, ám mégsem szomorú hiánya az, ami miatt hét versét különös figyelemmel olvastuk: egy korán beérett, biztató formakultúrájú, ebben az életkorban ritka gondolati mélységeket hordozó darabok ezek, amelyek igazi ígéretei voltak egy, nemzedéktársai sorában korán messzire jutó költő törekvéseinek. Versei Kerék Imre néhány frissebb hangú művével és Sarkady jobban sikerült költeményeivel együtt már nem csupán kísérletek, hanem az egyéni költői hang bizonyítékai is. Hagyományértelmezése az említettekével együtt már nem csupán a város egy-egy hangulatának megérintését közvetíti, nem versbeszedett ihletettséget mutat, hanem távolságtartóbb, s épp ezért reálisabb Sopron-képet, kötődést fogalmaz, mint a versanyag nagyrészének meditativ, felszíni érzelmi megnyilvánulásai, amelyeknek őszintesége érezhető, eredetisége azonban kevésbé. Problematikus vonás a költői örökség, illetve bizonyos kulturális képzetek szűrőjén át most is eleven, nem mindig alaposan megvilágított Sopron-hagyomány örökölhetőségének kérdése is az antológiában. Néhol a nem eléggé asszimilált, költőileg azonosítható és hitelesített kötődés, másutt az idill és ennek félreértése az, ami hiányérzetet támaszt. A fiatal költők közül formaérzékűek és útkeresésük biztató jeleit látva Büki Attila és Zentai László néhány verse emelhető még ki, külön is jelezve azt az érzékenységet, amit a műfordítások mutatnak: mindenekelőtt Kerék Imre és Sarkady

Sándor, valamint Drescher J. Attila fordításai. A prózai írások között Farkas András és Szabó Miklós kísérletei jelentenek újdonságot és eredetibb törekvéseket; kár, hogy Bödőcs Pál egyébként színes, míves prózáját egy regény két össze nem tartozó fejezete mutatta be. Más írásoknál — így Berecz Dezső, Csupor Károly, Honti Pál, R. Szabó Lajos prózai esetében a leginkább — a szerkesztői igényességet is joggal számon kérhetőnek érezzük.

Kiemelkedően érdekes és színes, forrásértékű írásokkal szerepelt Németh Alajos, Kovács József László és Megay László. Németh, akinek méltán híressé vált várostörténeti dokumentummüvét a Soproni Szemle olvasói már megismerhették, most a kőhidai fegyház és a soproni munkásmozgalom történetének egy szakaszát foglalja össze szubjektív hitelű vázlatában, Kovács József László pedig a város két háború közötti szellemi életének, a fiatal nemzedék zászlóbontásának egy országos jelentőségű, mégis máig feldolgozatlan vállalkozását, a Soproni Fiatalok mozgalmát foglalta össze. Dolgozata, amelyben a Fiatalok progressziójának országos kapcsolódási pontjait, a népi írók mozgalmával megteremtett kapcsolatait is kimutatja, a szerző jelzése szerint előzetes áttekintése mindannak az ideológia- és kapcsolattörténeti szempontból is rendkívül jelentős néhány esztendőnek, amit a város és az ország életében a Soproni Fiatalok köre és periodikájuk, a Nyugati Őrszem jelentett. Megay László Brennberg-szociográfiája az antológia legjobb prózai alkotása; a rövid írás a szerzőtől megszokott élményszerűséggel és történeti hitelességgel ad képet a bányásztelepülés ipartörténeti és történelmi tekintetben egyaránt felületesen ismert közeli és távolabbi múltjáról, jelen állapotáról. Kovács irodalom- és eszmetörténeti, kordokumentumokra épülő tanulmányvázlata és Megay szociográfiai írása két irányt, két továbblépési lehetőséget is jelezhet, anélkül természetesen, hogy akár a szűk szakmai értelemben vett irodalmi-helytörténeti jelleg, vagy a szociografizálás túlzott kidomborítására gondolnánk. Az a feltáró, örökségtudatosító munka azonban, amely a várost a maga történetiségében és jelenvalóságában kívánja megragadni, mindenképpen esélye és lehetséges fejlődési iránya is a Füzeteknek.

Kerék Imre Tüskés Tibornak, a dunántúli szellemi élet jeles szervezőjének, barátjának és költőtársának ajánlott kötetnyitó

70