Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Sebestyén Sándor: Utazások a Dél-Dunántúlon 1933-1934-ben

egyfelől a nagybirtok nyomása — mely extenzív terjeszkedését akadályozza —, másfelől egy hatalmi-politikai természetű nyomás korlátái között alakul.

A megoldást kereső író ennék tényszerű megállapítása után sebtében egy tervezet körvonalait vázolta fel. Szükségét látná mielőbb egy olyan örökösödési törvény kibocsátásának, melynék értelmében az öröklődő birtokok négy részre oszlanának: három gyermeknél már csak a birtok háromnegyede, kettőnél csak a fele, egynél csak a negyede öröklődne, a többi az államra szállna vissza, „amely köteles azonnal új telepesttek átadni” azt. A földbirtok minimumát, melyen az új telepes gazdálkodna, nem határozta meg, pusztán annyit jegyzett meg: egy család megélhetését biztosítania kell. Ha ennél kevesebb, akkor azt a nagybirtokból kell pótolni.

Illyés írása tehát egy radikális földosztás égető gazdasági és politikai szükségességének messzehangzó követelése volt, ugyanakkor annak mélyreható tisztázása elmaradt; e reformprogram honnan jöhet, ki csikarhatja ki annak következetes véghezvitelét? Talán a népi ideológián felnövékvő új értelmiségi nemzedék őszinte jajkiáltása e mozgalom elindítója lehet? Megannyi kérdőjel, amelyet a későbbiekben valóban igyekeztek a „népi” írók tisztázni.

Illyés cikkében helyet kapott a morális, nemzeti pusztulás felvázolásán túlmenően a Németországból irányított „pángermán” uszítás néhány jele is. Leírta találkozását három német diákkal, akik vándorlásuk során már maguk is kiigazították térképeiket a nemzetiségek elhelyezkedését illetően. Megkérdezte őket: „Önök horogkeresztesek?” Kérdésemre „felnevettek” — írta —, „az egyáltalán nem lényeges”. Közülük „egyikük véletlenül az”, a fiatalabb marxista. „Tudósok, vagy legalábbis azok szeretnének lenni, ez a lényeges” — ismertette találkozásukat tényszerűen az író, jól tudván e külső mozgalom mennyi veszélyt hordoz magában a nemzetre nézve. Mert egy élniakarását elvesztett nemzet, illetve parasztság oda juthat: „ha alkalom kerül rá, már nem is kell elfoglalni a Dunántúlt”, az „egyszerű népszavazással a nagy német tengerbe olvad”.

Illyés élménybeszámolója hamar vitát váltott ki a közvéleményben, a. Nyugat folyóirat ankét keretében adott helyt a hozzászólásnak. Itt jelent meg Braun Róbert elhibázott alapállású cikke,2 aki a hivatalos statisztika tükrében próbálta kiigazítani az író számadatait a magyarság pusztulására vonatkozóan. A telepítéses földreform jogos politikai szükségességét egyszerűen azzal tagadta, hogy gazdasági szempontból „a birtokelaprózódás ellen” mindenképpen küzdeni kell. Az egyke és egyse kérdésénél sokkal elsőbbrangú feladat, hogy a meglévő magyarság megélhetését biztosítsák: „nem ökonomikusabb módja-e a lakosság szaporításának a halálozási arány csökkentése, mint a születési arány növelése?” — írta Braun. Majd így összegezte lesújtó bírálatát: „Illyés Gyula cikkét különösen károsnak tartom azért, mert .. . nagyon alkalmas arra, hogy hangulatot teremtsen a falusi német lakosság ellen, amely gazdasági erényeinél fogva még sokáig fog követendő például szolgálni a magyar mezőgazdasági népességnek”.

Braun Róbert különvéleményével egyedül maradt a Nyugat ankétjén, így Illyés Gyula válaszában csak vele vitázott. Figyelmeztetett a hivatalos statisztika kozmetikázott jellegére, tapasztalatai szerint az ott feltüntetettéknek csak a fele magyar, az egyházi kimutatás is ezt mutatja. Megismételte, hogy az egyke okát

20