Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Sárándi József: Barbárság kora (Bay Endre)
aki megszenvedett világképéért? Éppen ez a kapocs Sárándi és a nagy előd között; ez a fennkölt pesszimizmus és a megszenvcdectség. A kapcsolat olyannyira elvont, hogy hatásról is alig beszélhetünk, nemhogy epigonizmusról. Ö a maga göröngyös útját járja, az egyetlent, amelyen ad astra juthat. Kiérlelt gondolatok kívánkoznak tollhegyére, a forma csiszolt és pontos. Az öncélú artisztikum pillanatokra sem vonza, csak akkor ír, ha mondandóját képtelen magábafojtani. Az értelmiségi lét gondjain túl tud népben-nemzetben gondolkodni darabokra hasadozott világunkban: „Túl a csak magányában és passzivitásában egységes tömegen / egy patomkin-ország kozmopolita népének / röghöz kötött fiaként mondom: NEMLETEZÜNK!” Kétségbeejtő, felrázó szavak az Azonosságzavar című versből, amely talán a kötet legteljesebb érvényű darabja. Szavainak hitelét az adja meg, hogy a siker jellemtorzító hatása ellen vértként szolgál a szerénység. Vigyázón fűzi mondatait verssé; nehogy érthetetlenné, vagy csupán szűk kör számára felfoghatóvá váljék. Világunk kaotikus öszszevisszasága renddé áll össze verseiben. A vers ősi alkotóeleme: a játék, a gyermeki nyelv fegyelmezetlen - mégis logikus - kapcsolatteremtése a holt szavak között Sárándi nélkülözhetetlen eszköze. A mármár avultnak tűnő szimbolikus képek újjáteremtése pazar gazdagságot ad költészetének. Borús, kiábrándult gondolatait emberközelivé teszi az ironikus, csúfolódó látásmód: „Nem egyformán vagyunk elidegenedve / de így kellemes / a kis magyar pokol”. A költészet látszólagos formagazdagsága ellenére sem könnyű feladat a mindannyiónkat izgató kérdések közérthető megfogalmazása. Az Ernst Jandl-féle lepusztított nyelvezettől a Juhász Ferenc-i burjánzásig terjed a skála. Hogy hol az a határ, ahol a gondolat még nem veszít erejéből, de az avatatlan olvasó számára is érzékelhető - nincs mérce. A költői intuíció segíthet megtalálni a szükséges arányt. Sárándi, társadalmunk múltból öröklött és szerzett fekélyeinek láttatására vállalkozik, és ehhez elengedhetetlen az egyensúly meglelése. Sikerrel alkalmazza a prózavers, a szabadvers, a rímes költemény kínálkozó lehetőségeit. A gyötrő álságok és hibák - mint a vármegyerendszer maradványként létező partikularitás, a főváros — vidék kiáltó ellentéte - szólásra készteti. Szerencsésebb csillagzat alatt született embertársai megbélyegző szavára - Les prolos - keserűen mondja: „Igen még mindig azok vagyunk”. (A versek egész során foglalkoztatja.) Vajon ki a bűnös, a talpnyaló, aki elzárja a vezetőt attól a lehetőségtől, hogy kontrollálhassa döntéseit, vagy az nem is akar, esetleg nem is tud olyan megoldást találni, amely .megnyugtató választ adna az élet által felvetett kérdésekre? S szinte minden versben, minden mondatban ott bújkál a hazája jelenéért, jövőjéért aggódó értelmiségi félelme. Emberszabású, méretünkre szabott világra vágyik egyre gépiesebb, ostoba és gőgös földgolyónkon. Kétségbeesését fokozza, hogy a sorsunkért aggódó békétleneket is kihalásra ítélt fajnak érzi. Hiszi, van mód a megváltásra: „Félemberek és félvágyak / szétszabdalt kontinense ez / hol torzó-létünk csupán sivár előzménye / egy jövendő nagy élet-reneszánsznak?” A rossz tapasztalat óvatosságra int - gyárakat építünk jobblétünk érdekében, s ezzel bűzös pusztasággá változtatjuk az anyatermészetet - ezért a kérdőjel a mondat végén. Sárándi jól sejti, a kérdéseket nem neki kell megválaszolnia, mindnyájunk válaszát várják. Ha hasztalan, ha az üres térbe is, rákényszerül, hogy belemondja a világba: „NEMLÉTEZÜNK”. Vigasztalhatná magát elérhető örömökkel, de lelkiismerete tiltakozik a csalás ellen. Az írástudó mindenkori felelőssége az erkölcsiség magasából való látás, még akkor is, ha önmagát képtelen kivonni kora viszonyai alól. Szerelmi lírája - ha létezik ilyen - e kettősségről vall. A szerelmi költészetben a múlt század vége óta erősödő ambivalens motívum napjainkban éri el csúcsát. A család, mint létforma válsága oly jellemző korunkra, hogy hitelt érdemlő vallomás elképzelhetetlen nélküle. Magánéleti versei nyersen, megkapó őszinteséggel szólnak a mindennapok emberi kapcsolatainak csődjéről, a nem lelt harmóniáról. „Minket már az ágy sem / békát össze / Menj míg meg nem öllek" - üvölti kíntól vergődve Elalvás című versében. Magyar költő talán sosem jutott ilyen messzire a szeretett nő iránti érzelmek ellentétességének kifejezésében. Sárándi versei így gazdagodnak a testi szerelem és a fékezhetetlen indulat kimondható képeivel. (Szépirodalmi Kiadó, 1980). BAY ENDRE 78
