Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - Laczkó András: „Hát ezért bolondultunk?” Ady és Rippl-Rónai párhuzamok
szolt erre, s szavait az említett lap meg is jelentette Tisza és RippTRónai - A művész a pártvezér ellen címmel. A beszédben a festőművész „örömmel” nyugtázta Tisza állásfoglalását képeiről, mert - hangsúlyozta - így a haladás emberei legalább világosan látnak, nincs okuk áltatni magukat a „hivatalos” elismertetés lehetőségével. Ady Rippl-Rónainak ajánlott versében ugyancsak ehhez a tanulsághoz jutott el. A magyarsághoz és a máshoz való jog közösségén túl az is kicsendül a költeményből, hogy vállalkozásuk, harcuk nem mindenben hozta meg a kívánt eredményt. Elveikben, a „városi svihákok” (Rippl-Rónai szavai) kicsinyes szemléleti korlátainak elutasításában megnyilatkozott egyfajta fölény, lenéző gúny, sőt bizonyos szánalom is. Ady versei, Üzenet Költöcske Mihályhoz, Az öreg szakálas, és a festő munkái, írásai egyaránt a jövőre, pontosabban az időtálló művészétté, irányították a közfigyelmet. Mindketten vallották, hogy igazi értéket csak olyan alkotások és művészek képviselnek, akik mélyen gyökereznek népük, közösségük világában és ennek hátterével fejeznek ki - mutatis mutandis - egyetemes érvényességűt. „Erő-álmot” csak így meríthetett önmagának a lélek, s így tehetett kérdőjelet a „valahogy-csak-lesz” langyossága, illetve rosszul értelmezett tradicionalizmusa mellé. S mindazokkal lelki rokonságot tartottak, akik ilyen, vagy hasonló célokkal és művekkel jelentkeztek. Véletlen-e hát, hogy a megrekedt ízlés és tekintélyek ellen irányuló cikkében Ibsenre hivatkozott Rippl-Rónai, az északi író példája erősítette meg abban, „hogy a művészt, akármilyen nemzetiségű is, az egész világon megbecsülik, s minél erősebben fejeződik ki benne a nemzeties jelleg, annál jobban meg is szeretik.” Rippl-Rónai a maga oeuvre-jében ezt korszakonként más és más módon kísérelte meg elérni, de akármelyik periódusát nézzük is, a színvilág kiemelkedő fontossága egyértelmű. Képein világos, követhető színharmóniát keresett, a napfényben úszó tájban a reflexekből kialakult formákat kutatta, egyre látványosabb, ragyogóbb, atmoszférikus hatásokat számbavevő, majd riasztó, komor kolorittal. Művészetének egyik kortársi értője jegyezte fel róla, hogy mint valami színes naplóban, úgy örökítette meg a piktor mindazt, ami figyelmét megragadta. Környezetének egyik tagja írta le, hogyan látta ő a Canale Grande vászonra vitelét: „Nézte, nézte motívumát, s hirtelen belefogott a festésbe.” Egyenesen a végleges színekkel. Nem a fényben változó-alakuló, mozgó, szinte megelevenült röpke szívhangulatokat leste el, hanem a motívum kolorjából elvont színrendszerrel dolgozott, a magáét rakta a vászonra. Az érzékeny látás és ugyanakkor a természeti nyersanyagtól való elvonatkoztatás, fokozás, újraalkotás ugyancsak érintkező pont Ady és Rippl-Rónai művészetében. Példák sokaságát lehetne idézni a költő verseskönyveiből a színellentétre: Tiszta-folyamról tengerre hajtja Bárkáinkat a fekete ár S várja a győztest egy fehér kendő Vagy: Piros hajók, kék Óceánon, Borítsatok be sárga ködök. 39
