Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Drescher J. Attila: A Faust-figura metamorfózisai

S a szimfónia? E hatalmas és a legtökéletesebbnek tartott mű az 1857-es esztendő alkotása, a weimari Goethe-Schiller-emlékmű felavatására, tehát alkalmi jelleggel készült (kicsit hűen Goethe szelleméhez is, aki minden alkotását, s főleg verseit, alkalminak s ezáltal értékesnek tartott).

A szimfónia már ott viseli címében: „Goethe nyomán”. Goethe szavaival is zárul, de művéből (az irodalmi programból) csak három jelenetet, illetve jellemképet tart meg Liszt, a három főalakot) I. Faust, II. Gretchen, III. Mephisto és zárókar). A Mephisto-tétel a Faust-tétel ironikus áttétele, emlegettük más öszszefüggésben. Liszt Faustja hősiesebb és romantikusabb a goetheinél (Goethe nem szerette a romantikusokat), önmagát adja ő is benne. Inkább prométheuszi tűz és byroni lobogás, mi jellemzi, hiszt Liszt Byront is jobban szerette Goethénél . . . Korának fáklyája volt az angol mártírpoéta. A fiatal Liszt még egyforma hévvel falta Byron Manfrédját és Goethe Wertherét, de a Faustot már kevesebbszer forgatta, így nagyszerűségét sem érzi, mi több: „összetartó erő híján valónak” véli. Nem kedveli e tétova, elmélkedő hőst, írja 1869-ben, akit a maga kisszerű sorsa érdekel csak. Valószínűleg a Faust I-re gondolt, (de még így sem adhatunk neki igazat, mert - igaz, mai - pszichológusaink állítása szerint éppen hogy férfitulajdonság a töprengő alkat, s a nő a gyors - és meggondolatlan - döntések embere). Liszt szubjektív ítéletét, elutasító állásfoglalását Byronnal magyarázhatjuk ismét, akinek Manfrédja - Liszt szerint - „ha Margitot szereti, tán megölte volna, de Faust alantas módján el nem hagyja soha” ... Merő romantika.

Ha eljátszanánk az évszámokkal (igazolatlan számmisztika lenne), érdekes véletlennek lennénk tanúi: 1857-1587! tán Lisztben is felötlött, de az 1857-es esztendő más szempontból is figyelemre méltó Lisztéknél: a szerelem éve, évadja ez, a lányok férjhez menetele. Lehet, hogy e sok véletlen egybeesés szüli a monumentális alkotást. A férfi Liszt Faustjában is a megismerés elszánt keresője. A romantika lényegéből fakadóan Liszt maga Faust és Mephisto. A szimfónia változatai, fejlődése arról tanúskodnak, hogy Liszt - maga is átélvén Faust konfliktusait - előadóművészeknek, interpretátoroknak nagyon is nehéz fokú evidenciákra, a mély lelki történések zenei megfeleltetésére törekedett. A műegészben érvényesülő líraiság és meditáció időnként ironikus tonalitásba vált át. S mivel a Mephisto-tétel az ideális hős tételének szándékos torzítása, Liszt pesszimizmusára gyanakodhatunk. A komor hangvételre, mely az ember belső megkettőzöttségét idézi, s a torz én erejére utal. Zenei kifejezőeszközei ennek megfelelően újak. 1854 végén kelt leveléből: „Éppen most is írok egy hosszú, háromtételes szimfóniát, Faust címmel... amelyben a 4/4-es és 3/4-es metrumokkal a borzalmas 7/8, 7/4 5/4-esek váltakoznak”. A figura lényegét megértve, a zene hatalmas lehetőségeivel élve hangosítja Faustját és teszi időtlen auditiv élménnyé.

Gh. Gounod ötfelvonásos operája, a Faust et Marguerite egyben a zeneszerző legnagyobb sikere. Az 1859-ben elkészült mű a lírai opera stílusjegyeit viseli magán. A szövegszerzők ma kevésbé ismert francia nevek, a párizsi színházi világ képviselői. Gounod nem is szándékozott átmenteni a librettóba Goethe filozofikus szellemét, gondolati súlyát (bizonnyal lehetetlenre vállalkozott volna). Csak egy szálat követ, a csábítás vonalát, egyoldalúan ábrázolva a világirodalmi rangú figurát.

32