Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Fried István: Három elemző világ
fejtegettünk: a három ellenző világ egy alkotásba szintetizálásának nagyszabású kísérletével. A mesei, a valóságos és a mitikus világ egymásba játszásának, a különböző szintek egymásba érésének fölismerése a Csongor és Tünde nagy újdonsága irodalmunkban — és a megvalósítás módját tekintve a világirodalomban is. Bizonyos értelemben a mitikus itt állandóan szereplő fogalma magyarázatra szorul. A mitikus — ebben az esetben — valami halvány vonást kap eredeti jelentéséből, ti. a mitologikusból is. Ez a mitológia nem azonos egyetlen közhasználatban lévő mitológiával, tehát nem a görög, a latin, vagy más hiedelemvilág elemeiből épül föl. Ugyanakkor a történet az Ámor és Psziché-archetípus révén mégis a görög-latin mitológiához kapcsolható; nem konkrét részleteiben, hanem a történet szellemében. A mitikus azonban itt nagyon is korhoz kötött, erőteljesen körülhatárolt és egyedi: ti. költői mitológia, méghozzá a mind határozottabban diadalmaskodó romantika nemzeti költőjének mitológiája. Nem nemzeti mitológia olyan értelemben, mint a Zalán futásáé.; bár már ott is átszínezte és deformálta az őstörténeti elképzelést a „tündérezés”, amelynek világirodalmi ősei között például Tassót, a magyar irodalmi ősök közül Zrínyi Miklóst említhetnénk. Ez a tündérezés aztán megkülönböztető sajátossága lesz a Vörösmarty-műveknek; elsősorban az epikus verseknek. A számunkra ezúttal legjelentősebb két mű, a Tündérvölgy és a Délsziget pregnánsan jelzi a költői mitológia kiépülését. A Tündérvölgy az egymástól elválasztott szerelmesek históriáját beszéli el, szándékában Zrínyi elbeszélő költeményének hanghordozásával, a valóságban gyöngyösys, a ponyvára került széphistóriák egyes fordulatainak rájátszásával; s még inkább egy olyan öntörvényű világ megteremtése közben, amelyben a közkeletű mesemotívumok egymást erősítő-magyarázó rendszerré állnak össze. Miközben mesei jellegük elhalványul, s mitológikusabb vonásaik kerülnek előtérbe. A Délsziget szinte teljes egészében a költői világteremtés dokumentuma; szinte szándékolt töredékességével, pikareszk regényt előlegező cselekményindításával eltér a Tündérvölgy „népiesebb”-népmeseibb igényétől, s határozottan és egyértelműen egy öntörvényű mitológia elemeiből építkezik, a főhős nevében némi „ősmagyar” színezettel. De nemcsak a népmesétől szakad itt el Vörösmarty, hanem a közvetetten nemzeti utalásoktól, a Zalán futása honfoglalóinak elképzelt magyar ábrándjától és egy ponyvanyomtatvány külsőségeit magára öltő népiességtől is. Olyan kozmogóniai elképzeléseket elevenít meg egy eddig sosem hallott nyelven, amelynek legfőbb és valószínűleg egyetlen ihletője a költő fantáziája; ama „lángképzelődés”, amely antik mítoszokat és mesei motívumokat egyként egy új költői világ megteremtése szerint illeszt egy új típusú hierarchikus rendszerbe. Ennek a költői hierarchiának legfelső csúcsán, a Délszigetben pazar képekben kibontakozó édeni világ helyezkedik el, amelyből a szereplőknek ki kell lépniök, s egyelőre még a költő előtt is tisztázatlan kalandsorozatokban kell megtapasztalniok a világok sokféleségét. Innen már csak egy lépés a Csongor és Tünde mitológiája. Az elvesztett éden — kalandsorozat — megtalált éden hármasság adja a cselekményt, amely már kiindulópontjában eltért az eddigi költői kísérletektől; a kalandsorozat (találkozás a mesei és a mitikus erőkkel, a léthelyzetekkel, az emberi élet lehetőségeivel) lényegében a különböző világok és elképzelések szembesülése során halad a végkifejlet felé. Ennek ellenére nem testetlen-vértelen allegóriák ágálnak Vörös-21