Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Nagy Andor: Váczi Mihály népiskolai tanító decs-alföldszállási iskolája

A lakodalmakba is meghívták. Egy ilyen alkalommal a mellette ülő vendégnek arról beszélt, hogy ezeket a gyönyörű lakodalmi dalokat arrafelé már évszázadok óta éneklik.

A rövid néhány hónap alatt sok baráti kapcsolata nem alakult ki. Szeretett egyedül sétálni a jegenyesorban, utána elragadtatással beszélt szállásadóinak a szép, kövér fákról. Kedvelt pihenőhelye volt a harangláb.

Egyszer édesanyja meglátogatta, és néhány napig ott is maradt nála. Az utazókosár tele volt finomabbnál finomabb élelemmel. „A tanító úr kocsit fogadott és eléje ment a pörbölyi állomásra. Vissza is kocsin kísérte”.

A négy hónap (február 8-tól június 4-ig) gyorsan elszállt, és „Váci Mihály kirendelt tanítójelölt úr megbízatása az iskolaév végeztével lejárt.” E rövid idő is elegendő volt azonban arra, hogy a többeket (Vörösmarty, Babits, Illyés) megihlető tolnai táj szépsége és varázsa őt is megérintse, későbbi írásainak alapélményévé váljon, megindítsa a „világot felfedező” úton.

Visszaemlékezésében így ír erről az időszakról: „ . . .még diákkoromban kihelyeztek valamennyiünket tanítónak, s én Decsre kerültem egy tanyára. Február hónapban - még nem voltam 18 éves - egyet fordult velem a világ. Olyan környezetbe kerültem, ami más, új volt. Egyedül egy tanyán, s jött a tavasz. Ügy éltem ott mint egy álomban, rajzoltam, harmonikáztam és írtam. (...)

Itt Decsen fogott meg legmélyebben a táj, és hosszú áradó sorú naplót írtam késő éjszakáig (...), amiről írni akartam, az végtelen sok arccal, színben és formában jelent meg előttem, s én hagytam, hagytam kiáradni magamból mindent. (...)

(...) Attól kezdve csak tájakról írtam, vágyakozásról, érzésekről - versek voltak ezek már prózában. (...) Kis, ostoba tanyai tanító. Decs-alföldszállási tanyán; - sohasem bírtam elképzelni, hogy mindaz amit csinálok, nem lenne nevetséges az emberek előtt; - csináltam hát tovább. (...)

Aztán jött a képesítő, tanítók lettünk - s közülünk sokan egyetemre mentek. (...)”

Váczy Mihály a tanítás befejeztével visszament Nyíregyházára, de a decsalföldszállási néhány hónapot később is sokat emlegette. A három történet-ben leírt eskütétel epizódját és Szatmári Lacika esetét igen sokszor elmesélte feleségének, Juhász Máriának is, de jószerivel minden társaságban, ahová elvetődött, legkedvesebb anekdotáinak egyike volt ez, amelyet mindig szívmelengető humorral adott elő.

Érthető ez az érzelmi kötődés (amit visszaemlékezésében is tapasztalhattunk), hiszen fiatalságának fogékony időszakát élte itt át, s nagyon intenzíven, mert először került el otthonából, először vált viszonylag önállóvá, s a környezet is új volt és más, mint amilyent megszokott.

Hogy ez az időszak jelentőssé vált az életében az is bizonyítja, hogy mindig vágyódott ide visszajönni, s még egyszer viszontlátni fiatalságának ezt a helyét. Halála előtti években járt még egyszer Szekszárdon író-olvasó találkozón, ahová felesége is elkísérte. Valami különös érzés keríthette hatalmába, mert feleségét szinte erőszakkal kiszakította a társaságból, s beültette egy autóba. Nem árulta el, hová mennek. Egész délután kocsikáztak az elhagyott tanyák, nyakig érő kuko61