Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az élet álom - Jékely Zoltán költői indulása
1936-ban Kosztolányi Dezsőtől vesz búcsút (A halál ünnepén), 1937-ben atyai barátjára, Kuncz Aladárra emlékezik (Mint Kuncz Aladár). Régi sírkertekben tesz látogatást, elmereng a süppedő hantok, a töredező sírkövek előtt (Egy család nyughelyén, A házsongárdi temetőben, Késő tarlózás, Júlia M. sírján). Talán nincs még egy költőnk, akinek világában a temető képzete ilyen mértékben lenne jelen. A kalotaszegi faluban az ősi temetési szertartást örökíti meg (Valkói temetés, A vén csordás temetése). Párizsban járva temetőkben hódol kedves költői: Musset, Laforgue, Apollinaire emléke előtt (A nagy temetőben, Búcsú Párizstól). A köznapi élet mögött mindegyre az elmúlást fedezi fel. Az ünnepelt színésznő arcán a halál árnyékát látja (Filmkirálynő képe alá), a rádióból kiszűrődő éneket hallgatva a végleges elnémulásra gondol (Caruso emlékének), a folyón sodródó rönkök az örök alámerülést juttatják eszébe (Tündéri fürdés). A szerelem önfeledt perceiben is a majdani elmúlásra kell eszmélnie: „Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban / emlékestül, mint egy keleti város” (Ejfél). Nem tud igazán együtt sodródni a szerelmi elragadtatással, a veszendőség érzése a boldogságba is belopakodik. Üj évezred felé című költeménye arról árulkodik, hogy a távoli jövőben elképzelt pusztulás milyen sötét árnyékot vet az örömre: Mi kétezerben nem élünk, szegénykém, az új évezred nem lel itt bennünket; fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén fenn, fenn különös új gépek keringnek. Tovább lóbálja felettünk az égen az idő a napot, e lassú ingát, s úgy alszunk már, mint földünk más felében a kőbepólyált, hosszúcsontú inkák. A múlandóság jeleit szüntelen önmagára vonatkoztatja, a sírkertekben, a ravatalok közelében saját halálát képzeli el. Alig múlt húszéves, és már a korai pusztulás fenyegető jeleit keresi önmagán. Fiatal, erőtől dúzzadó testében a majdani porladó csontvázra ismer. Csontjaimhoz című versében ezt a szorongató felismerést fejezi ki: Mindig úgy éldegélek, mintha holnap örökre elaludnék s álmatag nézem csontjaim, kik velem loholtak, s kiket lelkem csúful magukra hagy. A koponyám mázsás agyag súlyától száz év se kell, háromfelé reped, belészivárog egy tavaszi zápor s kimossa a porrávált verseket. A költői képzelet meglepő valószerűséggel ábrázolja a lassú felbomlásnak azt a folyamatát, amely az emberi testre vár a majdani halál után. A koponyacson26
