Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Drescher J. Attila: A regényíró Takáts Gyula

kál. Csillogó forrásaik fölött puha levelű hársfák őrködnek. A mogyoróbokrok tele vannak feketerigó- és csalógányfészkekkel. Költői lelkű öregapáink ilyen völgyekről álmodoztak, ahová majd temetkezni fognak. A völgytorokban, százéves fűzfák kontya alatt, cserepes vízimalom kotyol a patakon...” A tájleírások üde szépsége a hatalmas Pán birodalmát dicsőíti, és a szépség hevületében is pontos leírások az egykori, a Nagyberek világát megörökítő disszertációt idézik.

Felicián és a város történeténék írásakor Takátsot motiválhatta még a szeretett földrajzi környezeten túlmenően az édesapa foglalkozása (ő is tanár volt), a piktorságra készülődés folyamata, munkahelyei, ahol alkalma nyílt megismerkedni a század első felének tipikus mezővárosi figuráival.

A Polgárfelöltek nemcsak társadalmi és kisvárosi tabló, mint ahogy az olyan gyakran elhangzik. Még csak nem is csupán történelmi helyzetkép és költői aspektusé ábrázolás. Maga a történet roppant tanulságos, melyben a főhős környezetének szellemi impotenciáját nem képes ellensúlyozni tehetségével, továbblátásával, s közben-közben a maga lelki és magánélete is tönkremegy. Ezzel együtt jó és tanulságos regény Takáts Gyula műve. Egyetlen szálát érdemes azért még boncolgatnunk. Futólag említik a szerelmi szálat, mely megszókottan színezni szokta a társadalmi ihletésű műveket. Az Anna-történetnek itt funkciója van, nem epizód csupán, s nem is végén beillesztett színezék. Mikor Erosz leereszkedik a kisváros fölé, már tudjuk: az ellen-szerelem avagy feleségelszeretés (valójában szerelmi elidegenedés) fogja megpecsételni Felicián sorsát, utalva egyben a goethei bölcsességre: „das ewig weibliche zieht uns hinan”, avagy le, ha hiányos ebbeli gazdagságunk. Családi élete zátonyra fut. Anna, a feleség neve mind többször tűnik elő, de egyre fenyegetőbben (szerkesztési bravúrként is); neve mindig már hiányára utal; még mellette él, de már távol érzelmileg.

Tanulságos az elbeszélő pozíciója is Takáts regényében: a szerző szólal-e meg vagy csak egy fiktív, egyes szám első személyű elbeszélő? Nem életrajzot írt, még ha bonyodalmat okoz is a mesélő személye. A beavatott, mindent tudó szerző esetével állunk itt szemben, aki egyúttal bizalmas, közvetlen közvetítő csatorna is az olvasó és e kedélyesen életveszélyes világ között.

A Színház az „Ezüst Kancsó”-ban, melynek első kiadása vagy évtizednyi próza-szünet után került ki Takáts Gyula műhelyéből, ugyancsak hangulatteremtő kezdet után egy somogyi kisváros dilettáns művészi élményéről mesél. Bakád (a sokszor és sokak által igazolt korabeli Nagyatád) ismét tálcán kínálja a vidéki életforma jellegzetes helyzeteit és faramuci figuráit. (Tüskés Tibor találó megjegyzése: „A regény a szemétdombon kakaskodó magyar vidékiesség kitűnő szatírája”.) Ez a regény is hasonló célzattal készülhetett, mint a Polgárjelöltek, amivel másabb, az tán a romantikus festésű művészsors, túlhajtott műkedvelő hajlamok halk szavú kritikája. A mezővároska egyetlen szállodájában játszódó történet középpontjában az épp ott időző színtársulat tragikomikus világa áll, jelesül a dallamos nevű álmatag zongorista, Ladilla József tragikus kimenetelű párbaja. Szánalmas és érzelmes világ ez: önmagukat szép sorssal ámító széplelkeké, akik a hőskor, a romantika pátoszában csillogó vándorszínészek kései utódai, szenvelgő zongorista, vonzó, de feslődő erkölcsű primadonna, stb... De még ennél is bizarrabb a társulatot körülvevő sejtelmes légkör, a közönség, a rokonlelkek szájtáti bámulata. Élesre kihegyezett, bár komédiázó kedvvel tompított irónia marja le a rátarti, de szegényes gőg utolsó gönceit, bohózatba illő helyzetek során.

14