Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Fried István: A literátor (Babits Mihály és Kazinczy Ferenc)
fogantatása), kitörési kísérlete a kényszerű magányból a szellemi közösség felé, a lírikus epilógusából ismert állapotból való kilépés: mindez megfelelő módosításökkal az 1916-os esztendő problémája is; mint ahogy a szellem legjobbjainak szövetsége egy, az irodalomban, magasabb szinten megvalósuló közösségben már régebben foglalkoztatta Babits Mihályt. A védtelen, a meg nem értett és az érteden külvilágtól elhúzódó, az irodalomba menekülő, de az irodalmat fedezéknek és figyelőtoronynak egyképpen használó, új irtó és az újért lelkesedő költő: ő a literátor, Kazinczy Ferenc és Kazinczy szavain keresztül Babits Mihály. Más szóval ő az „hőmmé de lettres”, aki 1913-ban ezt a „vallomás”-t vetette papírra: „Egymást olvasni, egymást neki biztatni, játékokból hivatást, irodalomból életet csinálni, írni egymásnak és cserélgetni, mint a bélyeggyűjtők, (a közönség a nézőtér sötétében, nagy mitológiai szörnyeteg, láthatatlan), vinni a baglyokat Athénébe Athéné romjai közé (minden fülkéből már, minden hajlásból két-két tágult bagolyszem mered ki) —” (Nyugat 1913. I., 858—859.). Mintha az ékkoriban egymásután megjelenő Kazinczy-levelezéskötetekből lépne ki az irodalmi folyóiratokat, írói testületéket, szervezést leveleivel pótoló Kazinczy. S erre a Kazinczyfigurára vetülne rá a Nyugat költője, a maga helyét kereső, a magyar irodalmat a virágirodalomhoz szorosabban csatolni akaró Babits Mihály alakja. Aki, amikor a magyar irodalom európai helyét próbálta körülírni, kiemelt szerepet juttatott Kazinczynak. Mária Terézia politikusai — fejtegette Babits — a Nyugat (az ő nagybetűje!) mákonyával akarták elkábítani a magyarságot: de a méregből orvosság lett, a magyarság a maga útján talált vissza Európába: „s a magyar nyelv (...) lázas, (...) kétségbeesett erőfeszítéseket tett”, hogy a század titkos szavait Európa után mondja. „Kazinczyban váltak ez erőfeszítések tudatossá: szimbóluma az ő neve mindannak, amit e pár szónyi történetben (t. i. a magyar irodalom vázlatos élettörténetében. F. I.) mondani akartunk. Az ő alakja azokhoz tartozik, akik apró nemzetek közé elszórva is, a világirodalom nagy egységének tudatosságát reprezentálják. S e tudatosság nélkül az egység nem is volna egység. Ebben áll Kazinczy világirodalmi jelentősége: új fejezetet adott ő a világirodalomhoz azáltal, hogy teljes tudatossággal és a legkomolyabb igényekkel bejelentette egy új vagy újraszülető irodalomnak csatlakozását. A magyar irodalomnak eleven világirodalmi lelkiismerete volt, s épen ezáltal lett nagy nevelő...” (Irodalmi problémák, Bp., 1917.. 22.) S most csak látszólag távoli tájról idézünk: Kosztolányi Dezső: Idegen költők anthologiájánák előszavából (mely 1913. novemberéből keltezett): „Amikor a modern líra még bitang jószág volt magyar földön, fémjelzett idegen verseket sorakoztattunk fel — érvként —, hogy utunkat egyengesse.... Ha társaim, a modern magyar költők mind csatlakoznak hozzám, akkor pár évtized alatt egy nemzedék egészen visszatükrözheti a külföld líráját”. Természetesen Kazinczynak a klasszicizmus esztétikái szerint megfogalmazott fordítás-kultusza, nyelvújítása lényegileg különbözik a Nyugat költői nyelvújításától, műfordítás-kultuszától: mint ahogy Babits Mihály literátor-attitűdje és Kosztolányinak ekkor még ugyancsak „irodalmi írói” magatartása között is látnunk kell az alapvető különbséget. Mégis, a látszólagos hasonlóságok, az egyénileg interpretált Kazinczy-életmű és a Nyugat nyelvi-költői újításainak konzervatív fogadtatása alkalmat adtak Babitsnak olyan Kazinczy-portré körvonalazására, 13
