Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Csányi László: Borsos Miklós világa
hogy nem folytatnia kell, hanem visszafordulni a kezdetekhez, s egyre nagyobb köröket vonva maga körül, mindent kezéhez szelídít. Módszerét éremművészete jellemzi legjobban. A XIX. század első felében induló magyar érmószet Bécshez igazodik, s legnagyobb mestere, Boehm József Dániel is alig lép túl a Kari-család, vagy a nálunk legtöbbet foglalkoztatott Seidan klasszicizmusán. Velük szemben a franciákon nevelkedett Beck Ö. Fülöp iskolateremtő: már a millénniumi érmeken, azzal együtt, hogy a Ponscarme-hatás félreérthetetlen, új világ bomlik ki Seidan, Radnitzky, Schwartz, Scharff gyakorlata után. A korai Ráth György vagy a Gyulai plakett megformálása nálunk addig ismeretlen szépségeket villant fel, éppen úgy, mint a közvetlenül utána indulók, a fiatalon elhunyt Murányi vagy Teles Ede munkássága, s közös eredményeik valóban megteremtik a magyar éremművészetet. Az lenne természetes, hogy Borsos Miklós tovább halad ezen az úton, hisz az eredményeket a legjobb tanítványok, Madarassy vagy Reményi sem aknázza ki, ő azonban a mélységes mély múltba néz, s firenzei időzése alatt Pisanello épp úgy hat rá, mint a barbár pénzek nemesen egyszerű formakultúrája. Ügy mondja, későn, akkor is inkább a véletlen hozta az első érem-megbízatást, de bármiként volt is, amikor az Eminescu-éremhez fogott, már nem kellett kísérleteznie, pontosan tudta, hogy mit kell csinálnia. A hagyományos formákhoz képest, legyen szó szoborról, éremről, képről, a tudatos redukció jellemzi Borsos művészetét, mert mindig a lényegesben találja meg az önmagát éltető szépséget, s mintha Aquinoi merész gondolatát igazolná az anyagban rejlő eszme: Pulchrum rescipit vim cognicitivam, ahol a vis cognicitiva nemcsak az emberi megismerőképesség határa, hanem anyag és gondolat közötti kizárólagosság, a benne-megvalósulás olyan fóka, ahol az imago nemcsak ábrázolás, hanem az is, amit ábrázol. A teljesség fogalmát esztétikai kategóriaként kezeljük, mert ez a művészet tudatosan összefoglaló: a múlt az egyénített jelen része, s akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy a pálya elején álló Mosoly (1933) egy athéni koré-szobor (i. e. VI. század második fele) sejtelmes szépségét idézi, ahol az egymásra merőleges síkok végleges egységéből bomlik ki az arc időtlen áhítata. Az 1970-ben készített Alvó leány vagy az ugyanekkor keletkezett vörös márvány Önarckép hasonló jegyeket visel, itt minden valóban egymással és egymásért van, de az is fontos, hogy közöttük áll Borsos Miklós egész világa, titkainak szépségével. A múlt állandó jelenléte összevetésekre ad alkalmat: az 1968-ban faragott Jókedvű lovak a Parthenon paripáit is idézhetik, a Női mellfcép medalionnal (i960) a Mosoly archaikus szépségéhez fordul vissza, a csodálatos Vénusz születése (1959) a reneszánsz tiszta és áttetsző formagazdagságára emlékeztet. A korai Sirató asszonydk függőlegesei az 1972-es Piőtában térnek vissza, a Szent a Kalapos női arckép végső leegyszerűsítésére figyelmeztet, s egyre jobban érezzük, hogy az önmagukba visszatérő formák nem jelképiségükben, hanem létükben, válnak világok hordozóivá. Egyszerűsége látszólagos, mert legfőbb gondja, hogy szabaduljon minden feleslegestől, mint az öreg Michelangelo, aki a Rondanini Piótát faragva már csak a vonalak végső titkát kutatta. 10
