Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Csányi László: Borsos Miklós világa
2. A reneszánsz maga is összefoglalás, s tévútra vezetne, ha csak az antikvitás felfedezését látnánk benne. A forma forradalmát már a trecento megvalósítja, s midőn megszabadul a goffa maniera greca hieratikus kötöttségétől, aminek nyomai már a Cimabue kezenyomát viselő Szent Ferences Madonnán (Madonna con il Bambino, quattro angeli e San Francesco, Assisi) jól felismerhetők, a Bizánccal való szakítás a szabadság lehetőségét jelenti. Tulajdonképpen ebben az időben történik meg a keresztény művészet kettéválása: az athoszi festőkönyv egy állapot kodifikálása, mellyel szemben az új utakra induló Európa teoretikusai — szívesen sorolom közéjük Sugerus apátot is — a változó világban igyékeznek tájékozódni, „az isteni dolgok hasonlatosságára” törekedve, ahogy Saint Denis apátja írja. Borsos ezen a kapun lép be Európába, de az ő Firenzéje nemcsak a Giottotól Michelangeloig terjedő négy évszázad, mert az egész múlt benne van, az etruszk művészet sejtelmessége is, amiről le kell hántani a római politika önző torzításait, hogy a lényeges közelébe juthassunk. A „hatás”, amit oly szívesen emlegetünk, s legtöbbször megalapozottan, ha puszta átvétel, az eredmények átmásolása, a gyengék menedéke csak, az igazi hatás a benneélés otthonossága, aminek nincs szüksége formai elemek utánzására, mert az egész titkánák közelébe férkőzött, s a megértés mindig kettős jelenlét: a Dasein — Heidegger egyik alapszava — egyben lehetőség is, mert a szellem szüntelen mozgása nem tűri a megállást és megállapodottságot, s midőn felhasznál minden kezeügyébe esőt, ami céljához közelebb viszi, tudja, félreérthetetlenül tudja a célt, amit nem az egyes mű jelent, hanem az életmű, a maga egyszeri világszerűségében. A művészet örök kettőssége a folyamat és eredmény dialektikája, ahol az egyes mű, miközben önmagával azonos, a folyamat része is, mert nemcsak önmagát jelenti, hanem elsősorban azzal van jelen, hogy láthatóan építi az egészet. Újra hangsúlyozzuk, ez több, mint a művek összessége, mert a szándék és eredmény céltudatossága mindig az egészben jelenik meg, a maga teljességében. Egyik beszélgetésünk alkalmával elégedetten említette az életmű egységét, hogy nem kellett munkássága egyetlen szakaszát sem megtagadnia. Azt hiszem, ennél is többről van szó. Ha a korai képeken fel is lehet ismerni valami halovány igazodást ahhoz a minőséghez, ami a húszas években Győrből szemlélve Európát jelentette, s következményeiben expresszionista, posztimpresszionista jegyeket hordozott ezeken a munkákon, fontosabbnak érzem, hogy erős kontúrokkal körülhatárolt világában visszatér az elemi szépséghez, a vonalhoz, miként Proust eszményi festője tette. „A művészetekben a megújulás mindig abból keletkezik, hogy erős egyéniségek valami elfelejtett régihez nyúlnak” — vallja egy helyen, s neki valóban volt bátorsága ahhoz, hogy győri elszigeteltségében, ösztönétől vezetve, kilépjen a kor divatjából, s visszakanyarodjék a reneszánszhoz, anélkül, hogy ezt a visszatérést üres nosztalgiának kellett volna táplálnia, ami Ruskin és a nazarénusok óta végül is mindig a valódi korszerűség ellen fordult. 7
