Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Thiery Árpád: Csillagáztatás (Laczíkó András)
zó élettényekkel szembesülésre. A regényben Csányi nem áll egyedül ezzel, hiszen a volt osztálytárs, akihez látogatóba érkezett, ugyancsak a múlttal küzd. Miért? - kérdezhetjük joggal. Az idő múlása hajtja őket erre, vagy egy pozíció megőrzése? Nem, ezeknél nagyobb jelentőségű dolog: az én belső, morális nyugalmának igénye, a cél és az eredmény összhangjában gondolkozó ctikusság követelménye. Ki ne ismerné a képletet, hogy a tanárok „fényes jövőt” jósolnak valakinek, évek, évtizedek múltán viszont kiderül, hogy ez valamiért nem sikerült. Talán azért, mert az illető félt a könnyelmű kockáztatástól, talán másért. A lényeg - ami a regényből is előtűnik -, hogy a be nem teljesedés felismerése belső folyamatot indít el. Ezzel egy nagyon eleven, mondhatni szorító gondra tapintott rá Thiery. Arra, hogy az az eszmény, ami az ifjúkorban kialakul bizonyos energiát, határozottságot ad a törekvéseknek. Minden fiatal — ahogyan Csányi és osztálytársai - körvonalaz magának valamit: ezt és így kell elérni. Az persze nem állítható teljes bizonyossággal - Thiery is óvatosan fogalmaz -, hogy mindenki felméri az út nehézségeit, a lehetséges buktatókat, de tényként kell elfogadni, hogy ez erőt és lendületet ad az induláshoz. Azután eltelik valamivel több mint tíz év, s minden átalakul: az eszmények visszájukra fordulnak, a kezdeti energia szertefoszlik. Vajon miért? A sokágú kérdésre az író nem felelhet egyetlen sommás bekezdéssel, az egész művel keresi Csányi sorsában erre a választ. Azt mindenképpen dicsérőleg kell kiemelnünk, hogy a felismert kontrasztot élesen megvilágítja. Ügy, ahogyan például Kántor András jelenetében. Kántor falusi tanácselnök, aki negyedikesként nagy önbizalommal mondta osztályfőnökének, hogy akadémiai levelező tagnál nem adja alább, hogy csak azért is vinni fogja valamire, s még nincs harmincéves, amikor negyvennek látszik, a hivatalsegéddel jár pisztrángozni, és lókupecet melenget szárnyai alatt. Ebben az esetben nem ad részletes jellemképet Thiery. Erre nincs szükség, hiszen az ellentét felvillantása önmagában megteszi a hatást. Az okok felderítése már túlmutat a regényen, a folyamaton az olvasónak kell töprengeni. Feltétlenül elgondolkoztató az is, hogy a hadnagy annyi kiüresedett, célt tévesztett, mármár „fölösleges” emberrel találkozik. Még akkor is meditációra érdemes ez, ha tudjuk, hogy foglalkozásából következően sokféle sors összesodródását kell látnia. A tapasztalatok, a közelről látott sorsok természetesen nála is változást eredményeznek. Általa mutatja meg az író, hogy a félrcsiklásban egyéni és közösségi hatásokkal egyaránt számolni kell. S az alkalmazkodó képességgel, továbbá azzal, hogy olyan pozícióban, amilyenben Kántor van, „mindenkinek eleget kell tenni” Thiery pontosan elvezeti az olvasót ehhez a kimondott elvhez, hiszen ez határozza meg a cselekvést, ez foglalja el a korábbi eszmények helyét. Ugyanakkor arra is történik célzás, hogy ez végül is nem egyéb, mint a helyzetből következő kényszer, aminek felismerése a magyarázaton túl bizonyos mentséget is ad az ifjúi célok elsikkadásáért. A folyamat, amit éles szemmel másoknál észrevett, Csányinak is sok gondot okoz. Ki is mondja, hogy amíg meg nem találta a helyét, az volt a legnagyobb baja, hogy mindent szeretett volna kiegyenlíteni. Saját szavaival: „hogy egyik se lehessen több a másiknál, s volt idő, amikor én is mindenkinek meg akartam felelni.’’ A mozaikszerűen épített regény az eszmények elvesztése, átalakulása mellett egy másik nagyon emberi vonásról, a félelemről és a szorongásról rajzol közelképet. Az ötödik fejezet annak feltárása, milyen segítséget adhat az egyik ember a másiknak a félelem legyűréséhez. Konkrétan Csányi hadnagy hivatásával összefüggő feladatról van szó. Harckocsizó katonáinak víz alatti átkelést kell végrehajtani, s egyikük - Szabó honvéd - borzasztóan fél. Mivel, hogyan segíthetne a hadnagy? Példák sorolásával vagy iránymutatással? Nyilvánvaló igazság, hogy a félszet mindenkinek magának kell legyőznie. Kevés itt az, ha példaként idézzük Jackie Stewart nyilatkozatát: „Az egyetlen bátorság, amit elismerek, az ellenőrzött és irányított félelem érzés.” Kevés, mert a küzdés lépcsőfoka nem kerülhető ki, s akibe napok, hónapok alatt befészkelte magát a szorongás, az nem változik meg még a legszebb példák sorozatától sem egyik pillanatról a másikra. Ezzel ismét lényeges élettényekhez jutottunk. Nem csupán azért, mert az író mélységeiben törekszik feltárni az előbbi igazságot. Fontosabb, hogy a tevékenységek oldaláról világítja meg *a dolgot. Thiery hősével a honvéd lelkiállapotát a lehető legtelje79
