Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Papp István: Humor az esszében
venciókkal. Az esszéista könnyed természetességével értekezik humor és materializmus összefüggéseiről, nem kis zavarba hozva ezzel az olvasót. Kezdetben nem is egészen értjük, mit ért materializmus alatt, de az már az első soroktól kezdve nyilvánvaló, hogy egészen mást gondol róla, mint amit a filozófia valaha is elképzelt erről a fogalomról. Vérbeli esszéíró lévén nem kíván alapos és meggyőző lenni, hanem könnyed fölényességgel és valami tündéri naivitással hozzálát e .Jegigazabbnák” vallott világnézet behatároló koordinátáit felrajzolni. Ha az így felvázolt pontokat összekötjük és azokat normatív ismeretünkkel egybevetjük, egy szabálytalan ötszöget kapunk, ahol az oldalakat panteizmus és dialektika, bráhmanizmus és buddhizmus, racionalizmus és humanizmus, biológizmus és eleve elrendelés, egoizmus és szeretettan adják. Íme a materializmus Reviczky hangszerelésében. S ha a normatív gondolkodás gyanakodva is fogadja a kérdés ilyen természetű megközelítését, hisz semmi egyértelműt, vagy ami még ennél is fontosabb, semmi bizonyított ismeretet nem tartalmaz ez a gólyalábon tipegő magabiztosság, az olvasó kénytelen belátni, hogy esszét olvas, s a műfaj megmagyarázhatatlan vonzóerejének köszönhetően már régóta el is felejtette, hogy mit olvasott tudós tankönyvekben materializmus és idealizmus jól kitapintható határköveiről, egyszerűen hagyja magát kalauzolni vagy akár becsapni, hisz öntudatlanul is tudja, hogy egy kísérlet tanúja és alkotótársa egyszemélyben, s tudja, hogy a színvonalas kísérletezés a szabadság lehetőségei közé tartozik. Sokan úgy tartják, hogy az esszé a világos szellem műfaja, amely nem tűri az ellentmondásokat és a következetlenségeket. Gyergyai Albert arra figyelmeztet bennünket, hogy az esszéíró „ ... ellensége a rendnek, a módszernek, a kész dogmának, minden rendszernek . . Van e műfajban valami rendetlenségre, módszernélküliségre való hajlam, amely nem véleményeket közöl elsősorban, hanem inkább impressziókat. Ebből következően nem zárja ki sem az ellentmondás, sem a következetlenség lehetőségét, sőt valahol feltételez egy megtermékenyítő, mert továbbgondolkodásra késztető, homályosságot. Reviczky esszéírói ösztöneit követve addig tágítja saját megállapításait, hogy már következetlen lesz a kiindulópontjához. A kultúrtörténet határköreit világosan áttekintő szemlélete kijelenti, hogy a humoros életvitel-életszemlélet első megvalósítói Shakespeare és Cervantes életfelfogásai voltak, majd kifejti, hogy az antikvitás és a középkor miért nem lehetett talaja humoristák születésénél s mindezek után magától értetődő természetességgel hozzáteszi, hogy Jézus volt az első nagy humorista. Mert „ . . . minden valódi humoristában feltaláltuk a nép szeretetét, bűneinek megbocsátását, s a szegénység kultuszát, ezt a legnemesebb demokráciát. . Jézus nem vallást, hanem morált hirdetett — írja Reviczky, majd mást sem csinál, mint a kereszténység alapvető erkölcsi normáit magasztalja, nem törődve, hogy ezzel tulajdonképpen a keresztény hit mellett tör pálcát. Saját kora pesszimizmusát vizsgálva Alexander Bernát e tárgyban írt — Schopenhauer és Hartmann világnézetét tárgyaló — könyvéből indul ki. Elfogadja Alexander Bernát megállapítását, miszerint .. a rendszeres pesszimizmus nem ragaszkodik semmihez, nem tart semmit értékesnek a világon.” Ebből következik, hogy a világgal szembeni olyan magatartásban, amelyben „szenvedésünk forrása” bizonyos optimizmus, nem pesszimizmust kell látnunk — egészíti ki Revizcky a 60
