Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Laczkó Andás: A szép hatalma
jében idézi Takáts egyik írásának jellemző részletét: „Hitem az, hogy a verset élni kell, mégpedig olyannyira, hogy ez az állapot hevével ne csak magunkat, hanem környezetünket és így tovább, és így tovább, világunkat is besugározza. Így lehet csak a szó életstílus .. . Ezért igyekeztem ezt a lírai állapotot magamban az élet legförtelmesebb helyzeteiben is kiűzhetetlenül rögzíteni. . . Ha pedig ebből az érzésből költészet születhet munkámmal, akkor azt és a küzdelmet, amely alkotómunkámat kíséri, kell, hogy végső soron derű ragyogja be.” „Űj klasszicista?” Nem. Ott folytatja, ahol Horatius, Tibullus, majd Petrarca, Janus Pannonius, aztán Berzsenyi Dániel abbahagyta. Nem díszletezésként hoz klasszikus motívumokat, ír le neveket; a hegyi kovácsmesterben tényleg kan Püthiát lát, aki satuval és fogóval nyitogatja a titkok kapuit, ahogyan a költő is a dolgok, tárgyak szavait és belső lényegét szeretné kinyitni mindenből, a felület, a felszín alá hatolva. Olyan természetes verseiben a görög mondavilág, a római hagyományok jelentkezése, amilyen hétköznapi a dél-dunántúli dombhátak földjeiből az eke nyomán kiforduló latin feliratú sírkő, szobormaradvány. 2. „A hasznos szép hirdetője?” Igen, mert a derű, a harmónia ott van az ember mindennapjaiban. Egyik Ars poetica-jában arról írt, hogy egy moslékos dézsában miként látta meg a szivárványt. Nem a látvány érdekes, hanem a benne levő átvitt értelmű szín, forma, értelem és arány: a szépség. Az esztétikának sarktétele volt hajdan az érdeknélküliség, illetve a szépség és hasznosság ellentétpárba állítása. Takáts ezt nem fogadhatta el. Egyik erőteljes versében, A tó, a rózsa és a hársfa címűben ez a tétel, amit cáfolnia kell. Kérdésekkel érvel a „kinek árthat a szép?” formulával. S ebben mindjárt benne van álláspontjának lényege; mivel a szépség sohasem árt, hasznos, mint esztétikai „ energia”. A szép: hasznos. Ez így önmagában elvonttá, érzékfelettivé emelné a kategóriát, ezért Takáts konkrét megjelenési formák sorravételével teszi megfoghatóvá. A líra nála csak ritkán jelent ódái szárnyalást, mint Rónay György megfigyelte —; ami költői, az nem a világ fölött van, hanem benne a dolgokban, nem ünnep, hanem köznap, költészet és valóság széthonthatatlanul egybevegyültek nála.” Ekként a szépség megmutatása a köznapi példákon történik; ott ragyog a mély tavakban, a hajnali fényű hóban, s a hó alatt készülő tavaszban. A „hasznos szép” azonos a fénnyel, a dallal; elvegyül a konyhák moslékgőzében, a zöld gyertyánsövényben és kihallik a fülemilék énekéből. Vagyis: ott van az emberi környezet, a természet minden jelenségében. Minden esetben, amikor hat a szemre, ihlető. Az alkotó ember, a költő kezében a szép „modellként” hasznos, azaz az egyes megjelenési formákból elvonható és alkalmazható szabályként. Így szűk ségképpen kerül a hangsúly Takátsnál az alakítás, a modellezhető alakítás folyamatára. Egyik prózaírásában a költészet lényegét kutatva kérdezte: „Csak önmagában gyönyörködő nárcisszuszi szekta lenne? .. . Kikerülné épp a lényegeset: az alakítást? ... Magunkon és a valóságon? ... Nem ... A költészet nem mondhat 8
