Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Tandori Dezső: „Hogy emlékét megőrizzük, érdemeit tudatosítsuk”

Arányosan tagolja a szerkezetet, a harmadik versszak itt a legjobbkor kezdődik : „Ez a nappal a válogatásé...” Nem fordul át elbeszélőbe a hang, bár bizonyos seregszemle következik. A kiragadott (jelenetezett!) képek egyediek, élesek, jellegzetesek, s közelről is érintik érzelmeinket: „A sorvezető fekete rácsa / megmarad, mert rajta egy szonett.” Tárgy és szellem szinte kísérteties élességű találkozása itt a szín (mintha sötétséget idézne, melyből a vers kiválik) és a segédeszköz (a rács, mely a sorokat vezeti; és áttételesen is utal a sugallatra, holott közben mindenestül papírárunak látjuk ezt az íróasztali kelléket). A negyedik versszak a vonatjegyeket veszi sorra, és közlése áttételes: „Magam kárára / nem számoltam el velük!’. Mintegy az élet utazásaira céloz. „Ebédjegyek. (Sorra lejártak.)” S megállapítja: „Mennyivel egyszerűbb / tárgyak ezek a férfikorban: / megőrzött ceruzavégek, / égszínkék tintatartók / és egy kopott tok szemüvegnek, / nevemmel összekarcolt." Ez a kihagyásos kifejezésmód nagy erénye ennek a kitűnően összetartott, megragadóan közvetlen és mélyekig hatoló versnek.

A befejezés sem adja alább, bár a lebonyolítás terheit kell viselnie, a forma szerinti zárásét: „Hegyén-hátán, feje tetején / áll ez a rozsdarágta / medáliákból, rajzszögekből, / üres és teleírt ír kalapokból / emelkedő vagyon: / Tervek, számlák (a közelmúltból) / s azok a bizonyos »kecskekörmök«, / csillaggá lényegült kődarabkák, / gombok, érmek (a gyerekkorból) / várják, hogy őket / meghagyom." S ezzel vége is, tulajdonképpen igen éles metszésvonallal marad nyitva minden kérdés, jelezvén talán, hogy valóban így kezelhető ez a kérdés, örökké eldöntetlen, hol van vége egy pillanatnak, s hol kezdődik a másik, és miként lehet akár a legjobb szándékkal is önkényes rendet teremteni abban a természetes sarjadásban, melynek itt tárgyi vetületével ismerkedtünk.

Személyes élmények is „tárggyá” válnak, elveszíthetetlenekké, stigmákká a Cserhát-költészetben. Például a Ndplementék-sorozat Egy még régibb-darabja (s milyen különös, hogy klasszikus versformában!) valóban medália-jelleggel, titokzatos rajzként bont ki, sűrít vissza egy fájó emléket: „Gyümölcsöt lopni jártam a kertbe én” (a kert mintha őskép lenne). Konkrétabban: „Főúri kert volt. Őre, ha megfogott: / botja nyomán — mint torkolattűz — / ingem alól csak a seb virágzott. ff Foltos kis ingem egyszer a virradat / színét mutatta, máskor az elzuhant / napét: a két seb visszavérző / fércei úsznak a vén szemekben.” A két kép maradéktalanul fénylik egymásba, színeik összeforrnak, s hogy mégis varratos, férces az egész, külön fájdalomként érzékeljük, a minden emberi történés kicsinységét mélyen átérző költő művészetének tanújeleként.

A füst, mint a változás képe, átalakul az állandóságévá is: apja haláláról emlékező versében: „a szertefoszlott / napok után a ribiszkebokrok / fagyott füstként hallgatnak a csendben”, hogy az anya láthassa hazatért fiát, dolgozgatva. Nem válik idillé, még életképpé sem ez a jelenet; s a verset bizakodva záró sor mintha tartalmat kapna egy tudatosan aligha átélt, mégis benne lappangó „sötétes humortól”: „Ez az év rossz volt hozzánk? / Bizonyos, hogy jobbat hoz az új.” (Hiszen rosszabb már aligha lehet, vélhetjük.) Az Alvás előtt pasztelles kezdése szintén jó verset ígér: „Most egy kicsit messzebbre megyek, / összegubancolt életemet / kibontani.” Kétségtelen, hogy számos ilyen kezdet után következik Cserhát Jó27