Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Gacsályi József - Töttős Gábor: Bartók Tolna megye sajtójában (1909-1961)

„Tíz éve halt meg, de soha nem éreztük ennyire közelinek, mint most, ezekben a hetekben, mikor jóformátt az egész világon őt ünnepük. Mert Bartók világhíre nemcsak egy zseniális muzsikusnak, hanem a valódi magyar zenének is diadala, s évszázados félreértések és ma sem szűnő rágalmak után a magyar Bartók Bélát most el kell ismerni mindenütt. Igaz, hogy mi is csak most, kicsit elkésve zárjuk szívünkbe, de életében eljuthatott-e hozzánk a hangja, ez a szokatlan és merész hang, amelyben csak kevesen ismerhették fel Bachhoz méltó zártságát és fegyelmezettségét. A két háború közötti Magyarország, ahogyan elfordult József Attilától, úgy értette félre Bartókot, mert ez a kétségbeesett kor nem értette meg és nem ismerhette fel igazi értékét. A külföldi talmi csillogásoktól valódi kincsünk színe fényét vesztette. [...]

TSléha játszom a gondolattal, mit szólna, ha ma újra végigjárhatná a magyar falvakat, úgy, mint évtizedekkel ezelőtt? Bizonyára nem lennének nagy szavai. Elővenné a fonográfot és végezné munkáját. Mert ez a nyugodt és biztos munka mindennél határozottabb válasz lenne.”

(Csányi László: Bartók emlékezete. Tolnai Napló 1955. okt. 16.)

Bartók akadémiai székfoglalójában, 1907-ben, ezt írta: A székely megyék kivételével sehol az úri osztály részéről akkora nemtörődömséget, sőt megvetést a parasztság zenéje iránt nem láttam, mint a magyar vidéken.” S a megváltozott körülmények között vajon „végigjárhatná a magyar falvakat”? Választ ad erre a híradás, melyből arra következtethetünk, hogy ismét küldhetné Iregről a képeslapot: „Kedves parasztjaim köréből üdvözli Bartók Béla”. (Freud Etelkának, 1907. márc. 31.) „Október 2-án Bartók Béla-emlékünnepély volt a kultúrházban. Az előadást Máthé Aladár né énektanár tartotta. Beszédében kitért Bartók Tolna megyei működésére is. Az énekkar Bartók dalait és népdalgyűjtéseit szólaltatta meg. Majd a „Ludas játékot” adták elő az általános iskolások — amit Bartók Felsőiregen gyűjtött. A zsúfolásig megtelt kultúrterem közönsége nagy tapssal jutalmazta a műsorszámokat. Sajnos, hogy a Bartók Béláról szóló diafilmet égő hiányában nem lehetett levetíteni.”

(M. A.: Kulturális hírek Szakályból. = Tolnai Napló 1955. okt. 20.)

Ha sok nehézséggel is kellett megküzdeniük — s nem csak objektív nehézségekkel — azoknak az embereknek, akik érezték Bartók művészetének nagyságát és egyetemességét, közelebb kerültünk helyes értékeléséhez az után az időszak után, amit Fodor András „a Bart ók-kultusz vaskorszaká”-nak mond. Bartók neve Kodályéval együtt jelképpé és mércévé kezdett magasodni. „Ha valaki ezekben a hideg napokban Mázára, a kis bányászközségbe téved, ugyan elcsodálkozna a kultúrotthonból kicsendülő muzsikán. [. . .] Beljebb térve valóságos kis miniatűrzeneiskolát találunk. A falon tábla függ, szolmizációs jelekkel, kottákkal telefirkálva. Kilenctagú kis zenekar ül a jólfütött szobákban, rendben és fegyelmezetten várva a karmester utasításait. [.. .] jellemző, hogy a legfiatalabb növendék alig 10, a legidősebb 28 éves. [. ..] Amit Mázán láttunk, — ígéret részünkre. A zenei-