Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - N. Horváth Béla: József Attila folklórszemléletéhez

szazug világának téli keménysége, fagyossága az ember megjelenésével változik, a Holt vidékben a dologiasult tárgyak semmivel sem mutatnak több emberséget, melegséget, tehát az emberi világ sem célszerűbb, racionalizáltabb, mint a természet. A kint felejtett, s már félig befagvott ladik a szétesett világrendet jelképező, elszórt, rozsdásodó, magányos tárgyak sorába tartozik. A szemlélet alakulását is követhetjük ezekben a művekben, hisz az utóbbi versek az Elégia, a Téli éjszaka (1933) embertelen, fagyott világával mutatnak rokonságot. Az Alföld, a szabadszállási táj ilyen ábrázolása, a keménység, mint uralkodó elem szemléleti komponensként értelmezhető, hisz a szegényparaszti valóság tényszerű bemutatása a problémákkal való azonosulást is jelenti.

A Falu (1934) összegzésként értékelhető. Az előbbi versek táj ábrázolásában a merevség dominanciája mutatható ki, ebben a keménység-lágyság sajátos korrelációja érvényesül:

Mint egy tányér krumplipaprikás, lassan gőzölög lusta, langy estében a piros palás, rakás falucska.

A távoli, szabálytalan alaprajzú falu bensőséges képet idéz: az esti vacsora meleg hangulatát. A versben a lágyság sajátos miniatürizálással párosul. Ez látható a jelenségek kicsinységében, mozgásuk, létezésük pillanatnyiságában. A köröttes valóság tényszerűsége csaknem mesei világként rajzolódik ki, egészen addig, mígnem a falu képének egy mozzanata kerül előtérbe. Ekkor a kicsinyítő értékmód eltűnik, szorongásról, elnyomásról tanúskodó képek nyomulnak elő:

Hallgatom az álmodó falut.

Szorongó álmok szállnak; meg-megrebbentik az elaludt árnyú fűszálat.

Ez a versszak egyben arra is példa, hogy a szorongó álmok a természeti harmóniára is árnyat vetnek, s a miniatürizált szépségek, az önmagában egység-élményt teremtő jelenségek is épp ezért bizonyos fokig diszharmonikussá válnak. így tehát a lágyság, a jelenségvilág harmóniája az érzelmi kötődést jelenti, de a falukép egészére az értelem józansága jellemző. Erről tanúskodik a költői jelenlét: a hallgatás, s a vers végén az alvó falu feletti virrasztás.

A falut ábrázoló versek felépítésük szerint e kettősséget mutatják. Az ábrázolás ilyen ambivalenciáját szemléletként értelmezhetjük, amelynek egyik eredője az érzelmi kötődés a faluhoz, a falusi szegényekhez, s innen a lágyság, a másik pedig az ébrenlevő felelősség. Ez pedig a valóság tényszerű ábrázolását követeli meg.

A versek képanyagából, hangulatából, nyelvi-akusztikai megformáltságából kivilágló szemlélethez még egy adalék. Vessünk egy pillantást a tanya-, falumotívumokra, hisz a különböző kontextusokban is hasonló jelentést hordozó elemek

— ahogy a motívum fogalmát értelmezzük — többszöri ismétlődéséből úgyszintén következtetni lehet szemléleti összetevőkre! „És lágy a tanya, langy az ól. ..”

— jelenik meg a Tiszazugban. A motívum fellelhető a Téli éjszakában is:

15