Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Voigt Vilmos: Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék I. Fábián Ágostonné meséi

jedelmcsebb mesetípus-jegyzéke. Amikor a Kovács Ágnes vezetésével immár több évtizede folyó Magyar Népmesekatalógus kiadására került sor - vagy másfél évtizede - volt, aki azt javasolta, hogy 15-20 (!) kötetben jelenjen meg ez a mű - mindmáig csak töredékeiben hozzáférhető, és végleges befejezését csak remélni óhajthatjuk. Régi, értékes gyűjteményeink kéziratban vannak, olyak másfélszáz esztendeje, és az utóbbi időben sokszor-több magyar mesét adtak ki Romániában, mint nálunk. Hovatovább a legjobban ismert magyar mesehagyomány a bukovinai székelység mesekincse, amelyet azonban nem ott, hanem már a második világháború után Magyarországon gyűjtöttek. Először Dégh Linda foglalkozott a Kakasdra települt andrásfalviak meséivel, kétkötetes gyűjteménye (1955-1960) majdnem száz szöveget közöl három mesélőtői, és közzétett egy kéziratos halottaskönyvet is. Ez csak része volt az általa és mások által gyűjtött andrásfalvi anyagnak. Akkor is és később is gyűjtöttek más volt bukovinai székely csoportok körében. Szekszárdon, 1964-ben jelent meg Kelemen Zoltán gyűjteménye Tolna megyei székely népmesék címmel. Ebben két hadikfalvi és egy józseffalvi eredetű mesélőtői összesen 37 történet olvasható.

Mindezeket méreteiben is meghaladó vállalkozás Sebestyén Adám könyve, amely négy faluban húsz mesélőtői gyűjtött 350 mesét kíván közreadni, előreláthatólag (a mostanihoz hasonló) négy kötetben. Főbb mesélőiről rövid életrajzot ad a könyv bevezetésében, innen úgy látjuk, hogy eredetileg andrásfalviaktól gyűjtött, de nemcsak Kakasdon, hanem más községekben is. Páratlanul álló vállalkozás, hogy egy, a hagyományos kultúrát belülről ismerő ember (Sebestyén Ádám maga is andrásfalvi) gyűjti össze saját közösségének hagyományait. Természetesen ez csak a modern technikával lehetséges, amikor a magnetofon elvégzi a pontos gyűjtést. A jelen kötetben nyelvész (Rónai Béla) gondozta a szövegeket, amelyek pontosan tükrözik a nyelvjárást, és szerencsés módon az élőbeszédhez képest minimális stilizálás történhetett csupán meg a szerkesztés során. A mesékhez Kovács Ágnes adott típusbemutatót és némi magyarázatot. Ezek igen tanulságosak, mivel rámutatnak az egyes szövegek elterjedtségére, néhány esetben jelzik, honnan vehette a mesemondó a történetet. Egyszóval, mintaszerű tudományos gonddal készült a kötet, amelyben még a bukovinai székely nyelvről is olvasható áttekintő tanulmány. Csupán azt hiányoljuk, hogy éppen a mesélésről nincsen részletesebb képünk. Dégh Linda annak idején ugyan „Népmese és társadalom" című kandidátusi értekezését éppen a kakasdi mesékhez kapcsolta, ez a könyv azonban csak németül, majd angolul jelent meg, és a magyar közönség számára igencsak hozzáférhetetlen. Azonkívül külön érdekes volna, ha Sebestyén Ádám a maga szemszögéből mutatná be az andrásfalvi mesélésről általa megtudottakat.

Ami a közölt meséket illeti: Fábián Ágostonná 90 meséjét olvashatjuk, és még a második kötetben is lesz tőle mese, mivel összesen mintegy 150 szöveget mondott el. Fábiánná a népművészet mestere, országos vetélkedőkön, televízióműsorban szereplő újságíró-meséket is közölt, dinamikus egyéniség, foglalkozása (óvodai dajka) is lehetővé teszi, hogy nap mint nap gyakorolja a mesemondást, noha biztosan nem ilyen meséket és ilyen terjedelemben. Mégis, állandó szóbeli tréningje teszi lehetővé a ma már szokatlanul nagy repertoár megmaradását. Meséit csak részben hallhatta apjától, nagyszüleitől, inkább maga alakított ismert motívumokból új meséket; több története újabb és könyvből vett szöveg. Ezek a szövegek is igen érdekesek, hiszen a mai alakítókészségre valamennyire is természetes közegben aligha van sok más példánk. Kovács Ágnes jegyzeteiből láthatjuk, hogy néha az egyéninek tűnő lelemény is rendelkezik párhuzamokkal: legtöbbször félnépi vagy népies jellegű hatásra gyanakodhatunk.

Sebestyén Ádám áldozatos munkája a legnagyobb magyar népmesegyűjteményt teszi közzé, és csak remélhetjük, hogy mielőbb napvilágot lát e világviszonylatban is páratlan gyűjtemény. Kívánjuk, hogy a nyelvész és folklorista szakkutatók ugyanilyen pontossággal és elmélyülten gondozzák az újabb köteteket is. Arról, hogy a régi andrásfalvi mesekincset hogyan is reprezentálja majd a négy kötet, ma még korai lenne nyilatkozni. Az első kötet anyagának igazi értéke sem egyszerűen régmúlt szövegek megmentése. Ugyanilyen fontosnak tartjuk egy mai mesélő repertoárjának bemutatását és annak érzékeltetését, milyen átmeneti jelenség is ma a szóbeli történet: egyszerre hagyomány és újítás. E folyamat jobb érzékeltetésére talán több „mai”, aktuális történetet is kö-17