Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Tóth Tibor: Föld és termelés
szempontból két fontos következménye lett. Egyrészt a szükségszerű uniformizálás megszüntette az eszközkultúra táji specializálódását (eszközváltás). Ahol ez bekövetkezett, ott szükségszerűen „hatályukat vesztették” azok a hagyományosnak nevezhető termelési tapasztalatok is, melyek az adott táj és az ahhoz simuló eszközkészlet együttes feltételei között létrejöttek, s a termelés fontos elemét képezték. Minél nagyobb szerepet kapott az új eszközállomány, annál inkább csökkent a hagyományos tapasztalatok értéke, s minél hagyományőrzőbb volt a technika, annál inkább maradt meg a tradicionális szemléleti elemek jelentősége. A nagyüzemek gyorsabb eszközváltása szükségszerűen a termelés bizonyos, mindezideig inkább periférikus jelentőségű humán feltételeinek gyorsabb előtérbe kerüléséhez vezetett, s ennek következtében a mindenhez értő földműves helyére lassan-lassan egy-egy munkafolyamatban speciálisan is jártasabb nagyüzemi munkás állt. (Itt jegyezzük meg azt, hogy azokban a mezőgazdasági ágakban, amelyekben már korábban is létrejöttek bizonyos koncentrációk, már az ún. tőkés fejlődés megindulása előtt is kialakult a specializáció. A táj jelegű szőlőtermesztés, vagy bizonyos területek kiemelt jelentőségű állattartása — a példák szaporíthatok — feltétlenül hozzájárultak a specializációhoz. A termelési, s ezen át a foglalkoztatási specializáció tehát — akár a területi, akár a társadalmi munkamegosztás szempontjait nézzük — a társadalmi termelés bármely rendszerében koherens módon létrejöhet, illetve létrejötte nem egyik vagy másik társadalmi-termelési rendszer függvénye.) Ez a lassan, tendenciaszerűen érvényesülő folyamat, melyben a technikai viszonyok a termelés humán elemeit a maguk képére kezdték átformálni, a földhasználat átalakulásában is jelentkezett. A fokozatosan — bár a szükségesnél jóval lassabban — előrehaladó technikai fejlődés a földhasználatot szabályosan kettéosztotta. Azok a földek, melyek helyzetüknél, nagyságuknál, minőségüknél fogva alkalmasak voltak a nagyüzemi művelésre, nagyüzemi földek lettek, melyek pedig nem, azok különféle, a tulajdonjogot általában nem érintő formában kisbériéiként, haszonbérletként, részes bérletként, illetményföldként stb. kisüzemi használatba kerültek. A technikai viszonyok módosulásával második következményként a korábban látott szerepek felcserélődtek, a rugalmas technikai elem olymértékben megmerevedett, hogy képessé vált a földhasználat és az élőmunka jelentőségének maga alá rendelésére. A kisüzemekben tehát a technikai viszonyok alárendelődnek a lehetséges földhasználat és az adott népesség munkaerő-kínálatának, a nagyüzemekben viszont a technikai viszonyok meghatározzák a szükséges földhasználatot és élőmunka-felhasználást. A kisüzemi technika tehát adekvát az egyéb tényezőkkel, a nagyüzemeket pedig az inadekváltság jellemzi az 1930-as években. Ha már az uniformizált eszközgyártás nem volt képes igazodni a táji specifikumhoz, s ezzel' egyfajta egyensúlyi állapotot létrehozni, szükségképpen a föld minősége fejezi ki ezt a specializálódást, és a termelés teljesítőképessége szükségképpen került a földminőséggel, s használati viszonyaival összefüggésbe. A kisüzemi (paraszti) gazdaság a maga önellátó jellegével összefüggésben évszázadokon át létrehozott olyan — hangsúlyozzuk a kizárólagosságot — technikai egyensúlyt, melyet a lejátszódó eszközváltások sem tudtak jelentősen megbolygatni. Ez a technikai jellegű egyensúly — úgy véljük — az önellátás döntő sze-57
