Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Laczkó András: Emberformáló szeretet: Illyés Gyula - Sarjúrendek című verséről

A fölívelés — láttuk — fokozatosan történt. Az első négy versszakban csaknem szabályszerű változását látjuk a természetleírásnak és az ezekhez kötődő látomásoknak. Eddig csak tárgyi értelemben szerepeltek, a negyedik szakasszal viszont életre kelnek, cselekvő-segítő társakká válnak. Az ív érzékelteti, hogy annak, aki vátesz szerepet oszt önmagára, sohasem szakadhat el az útrabocsájtó világtól. A képzelet síkjáról a valóságba történő „visszaváltások” nyomatékosítják, hogy a „magas küldetés” csak közösen az'alul lévők, a nép segítségével válhat ténylegessé. Várja, óhajtja a mozdulást, de jelzi, hogy saját szándéka kevés:

Ki vasat forgató karok parancsára most lapulva fekszel intek neked, tengerem, föld s földből lett nép, kelj fel!

A nép — tenger. Ez a metonímikus kapcsolatteremtés Illyés legkedvesebb költőjét, Petőfit idézi, a Föltámadott a tenger sorait. Petőfi — sokszor megírták már — nyílt forradalmi mondanivalójú allegorikus motívummal, a háborgó tenger képével tette érzékletessé a fölkelt, megmozdult nép erejét. Illyésnél bizonyos fokig szelídebb, visszafogottabb a hang, de az indulat, a változást kívánó szándék ugyanolyan erőteljes. Petőfi a forradalmi megmozdulások, a pesti nép tüntetéseinek láttára írta a Föltámadott a tengert, Illyés pedig — amint verséből is megtudjuk — kettős szorításban, „vasat forgató karok" parancsszavának árnyékában és a „fölinduló dagály” élményének hatására. Versében — a múlt példájával erősített — reménység dominál. A korai változatokban — mint láttuk — a reménységet biblikus motívummal nyomatékosítja, és ezzel le is zárul az ív. Még a Tolnámé gyei Újságban közölt változat utolsó két sora is visszatér az indító helyzethez, nem lép tovább a hittel teli reménykedésnél. A végleges formában - a forradalmi szemléletnek megfelelően — következetesen viszi végig a tenger — nép metonímikus kapcsolatot, illetve a vátesz szerepkört. Egészen a közvetlen felhívásig.

Egy jóslat és egy felhívás, amelyek a költői személyiségtől kapnak tartalmat. A Sarjúrendek ezekkel tulajdonképpen „lezáratlan” vers lett, hiszen a „nemsokára” idejének említése — gyors cselekvést sürgetően — nyitottá tette. Ennek a költemény megírása körüli időpontban megalapozott reménykedésnek — és azzal együtt a vátesz szerepről vallott nézeteknek — később módosulni kellett. A Hősökről beszélek (1933) ugyan még a forradalom várásával zárult, de a Szálló egek alatt (1935) lírai darabjai már áttételesebb módozatait keresték a változtatásnak.

ío