Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Csata az elmúlással” - Csorba Győző önéletrajzi költeményéről
TÜSKÉS TIBOR: „Csata az elmúlással” Csorba Győző önéletrajzi költeményéről Csorba Győző munkásságából az igazi epika, az elbeszélés, a „fiction”, a külső történés ábrázolása — néhány, gyerekeknek szóló mesét és bábjátékot leszámítva — mindvégig hiányzik. Az ötvenes évek közepén mégsem fordult egészen előzménytelenül az önéletrajzi jellegű elbeszélő költmény műfajához. Pályája korábbi szakaszában lépten-nyomon rábukkanunk olyan elemekre, amelyek a későbbi vállalkozás csírájának, előképének tekinthetők. Az ősök idézése már a Mozdulatlanság prológusában megszólalt. A portrékészítés remeklései voltak a halott rokonokról, az apáról (Az ágyam, Késő kérés apámhoz), Aranka nevű unokahugáról (Aranka) szóló versek. A három halott: apja, Aranka húga és bátyja alakját már A híd panasza egyik terjedelmes, csaknem kétszáz soros költeményében (Sötét lesz) együttesen is megrajzolta. Azok közül, akikkel ifjúkorában találkozott, furcsa, borzongató vonzalmat érzett a maguk külön világában élő szellemi nyomorultakhoz, az álmodozó félkegyelműekhez. Mindhárom korábbi kötetében találunk egy-egy róluk írt verset (Hülye, Carmen lugubre, Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz). A múlt, a gyermekévek színhelyének felidézése, az ifjúságtól való búcsúzás is helyet kapott már költészetében. Dunaszekcsőt és a gyerekkori nyaralások emlékét elevenítette föl epikus-elégikus hangon a Szabadulás egyik szép, hosszú, tizenöt strófás verse, A Dunánál. Most mindezek az epikus elemek, a család tagjai, a hajdani barátok, a gyerekkor színterei epikus egységgé szerveződnek, és egyetlen nagy terjedelmű, retrospektív elbeszélő költemény részeivé válnak. Vegyük mindehhez Csorba költészetének egyik nyelvi-formai sajátosságát, az előrevetett alanyi alárendelői mondattípust, a bölcselkedés, a gondolati általánosítás remek nyelvi kifejezőjét (például a Sötét lesz című versben: „Aki apátián nőtt, aggódva fél most”, vagy A Dunánál című versben: „Ki valahonnan messze ment, (...) ne akarja a más jelent a múltra szabni”). Ez a nyelvi formula különösen nagy szerepet kaphat — és kapott is — egy olyan jellegű műben, ahol a költő a hajdani események fölidézését állandóan jelenidejű reflexióival kíséri, kommentálja. Mindezek azonban legföljebb a készülődés jelei. A költő a belső érés eredményeként és nem kis részben a külső, társadalmi és irodalompolitikai körülmények hatására az ötvenes évek közepén jutott el oda, hogy hosszabb terjedelmű, 40
