Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - Laczkó András: Lázár Ervin: Berzsián és Dideki

hében, mérgében kimondott óhajai. A pél­da nem egyetlen. A szelíd Zsebenci Klopé­­dia faggatása ugyancsak meghökkentő ered­ménnyel járt („Egy fejhez nőtt kalap és egy fulladásos halál! A szelíd Zsemenci Klopé­­dia mai termése. Na és hol vannak akkor a többiek! Vedd tudomásul, hogy kő köven nem maradna, ha csak úgy szire-szóra ?nÍ7i­­denki dühös kifakadása valóra válna. Le­­csap?ia ránk a kólika, dögvész, lepra, kole­ra, rosseb és franc.”) Szóval, Berzsián fel­méri a következményeket és fél a várha­­tóaktól. Világos, tanulságos, bárhogy kerül­getem, ki kell mondani, pedagógiai célzatú feldolgozás. . . lenne, ha most már a mese logikája nem vinné a meglepetés irányába, a groteszk közelébe. A város lakói, a Hör­­pentő törzsközönsége keresi a költő számá­ra az ártalmatlan szavajárást, amit dühé­ben mondhat (s ez a címben jelzett lesz), de amikor minden fűzfára jut egy angyal, akkor jön a villám, az orkán, a jégeső. . . Vagyis, amikor a logika eluralkodna a történeten, akkor a képzelet egyetlen rán­tással visszájára fordítja, összekuszálja. A képzeletet az író itt is - amiként mind­egyik könyvében - megmozgatja, ugrássze­rű társításokig készteti. Teret hagy az ol­vasói fantáziának. Ötletei irányt adóak, de sehol sem kényszerítő jellegűek. A képze­let nógatására különösen jók azok a részek, ahol jellemzi szereplőit, illetve környezetü­ket. Szócsavarásokkal, az események leírá­sában jelentkező elrajzolással dolgozik. Ar­ra van példa, hogy a történet a vásottság felé visz, de nem ez kap megerősítést, ha­nem az ellenpontozással a szebb, a jobb. A mesenovcllák írójának végül is mindentu­dónak kell lennie, vagy a bölcs maszkjá­ba kell bújnia ahhoz, hogy a képzelőerőt megmozgassa. Keserű igazságokat kell a já­ték szépségébe, örömébe oltania. Példákat kell mondani úgy, hogy még véletlenül se hassanak annak. Erkölcsi konklúziókhoz jut­ni akként, hogy ne tűnjön elő az okosko­dás. Ezt is jól oldotta meg Lázár. Szereplői mindig önmagukat adják, mert ha nem, akkor abból valamiféle konfliktus következik. Berzsián: költő - ezt az első mondat után tudjuk. így mindenképpen szüksége van az emberiségre. Mégis sza­kítani akar vele. A helyzet olyan, hogy az írónak egy rossz felé haladó szándékot kell a helyes útra térítenie, úgy, hogy közben vegyíti a költői önigazoló meditációt és a játékot. Berzsián lírikusi mivoltát gondolat­menet igazolja: önnön szomorúságának okát kutatva ér el addig, hogy a baj forrása az emberekben van. Mert lopnak, csalnak, ha­zudnak - sorolja —, lustálkodnak, vizezik a bort, klórozzák a vizet, egymásnak vermet ásnak, részrehajlók, kárörvendők, önzők, zsugoriak, gyávák, pöffeszkedők, irigyek, kontárok, tohonyák. Nem szükséges itt azt bizonygatni, hogy e fogalmak jó része tar­talmilag nem megfogható a gyermekolvasók számára. Ami arra utal, hogy a könyv mind­egyik mesenovellájában van egy felnőtt es réteg. Leggyakrabban az alaphelyzet olyan, amit elsősorban a nagyok értenek igazán. A megoldás maga a játék. A feloldásban a (gyermeki) fantázia szabályai a mérvadók. Következésképpen arra kell gondolnunk, hogy a Berzsián és Dideki kettős meghatá­rozottság eredménye: felnőtt-gyerekként és gyerek-felnőttként beszél az író. De bár­milyen tetszetős is ez a gondolat, óvatosan bánjunk vele. Tény ugyan, hogy Lázár kockázatos feladatra vállalkozott az emlí­tett vegyítéssel, de a megoldás kitűnő. Olyan, hogy a kettősség csak színképelem­zéssel fedezhető fel. Természetes keverékét adja a gyermeki és a felnőtti világnak. Itt óhatatlanul eszünkbe jut egy XVIII. száza­di angol író, kinek hőse személyes sorsával bizonyította: embernek nem lehet szakíta­ni az emberiséggel. Defoe ugyan kifejezet­ten felnőtteknek írt, de könyve - mint sok remekmű - gyermekolvasmánnyá vált. A derengő párhuzam helyett azt kell hangsú­lyozni. Lázár egyszerre szól gyermekekhez és felnőttekhez. Atomizálódó korunkban csak dicsérni lehet ezt a feladatvállalást. (Saját szavaival: „Én nem hány éveseknek írom a meséket. Abból fogalmazok meg valamit, ami megmarad az emberben a gyerekség­ből. . . Számon kérték a mese tanulságát is yiéhány helyen. Semmi - mondja az ember. Tánmeséket írni, nekem nem fekszik.”) így egyáltalán nem zavaró, hogy a könyv­nek van egy irodalmi rétege is. Az előző­ekben már utaltam arra, hogy a harmadik novella Csorba Győző köszöntésére készült, s ez megerősíti a gyanút, hogy Berzsián költő maga az író. (A könyvajánlás ugyan­ezt mondja: „Fruzsina lányomnak, aki Ber­­zsiánt és Didekit kitalálta”) Következés­képpen jónéhány irodalmi „probléma” be­került a kötet írásaiba. Legelébb a költői munka, azaz a versírás ironikus rajza. Ber­zsián emberek miatti szomorúságát hallva a világmindenség összehúzza magát, mert a „gyakorlat” szerint így születik meg az em­beriséget ostorozó vers. A köszöntő novella 64

Next

/
Oldalképek
Tartalom