Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Csányi László: A reménykedő szerkesztő: Faragó Vilmos - Mi újság?
tély pecsétjét sem üti végzésére, s véleménye irodalomtörténeti távlatot kap: „Nem Petőfit folytatta szervesen, hanem Szabolcska Mihályt”. S az egyedi példa általános igazságba hajlik: „Ügy látszik, nem lehet büntetlenül átnyúlni sem az avantgárdon, sem a Nyugat lírai forradalmán. Csak meghaladni lehet büntetlenül. Mint ahogy Illyés is meghaladta, József Attila is.” Hosszabban idéztem, ez az írás nemcsak ítéletalkotására jellemző, hanem módszerére is, mert egy-egy jelenségből szívesen von le általános következtetést, mint Csoóri prózai írásait elemezve is: „Korjellegzetesség ez: a vers tárgyiasul, a próza személyesül.” Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy mindig fenntartás nélkül el kell fogadnunk véleményét, sőt — számomra nagyon rokonszenves vonása — gyakran vitára serkent. Én például egyáltalán nem hiszem el, hogy Horváth Márton Holt-tengeri tekercsek című regénye „a magyar szocialista irodalom egyik alapműve” lenne, miként Mesterházi Vakáció című önéletrajzánál is kétlem, hogy „az elmélkedések bőbeszédűségét, a szerkezet laza szövéstechnikáját” mentené, sőt erénnyé változtatná az, hogy „minden mozzanat fontos”. Lukács elemzése nagyobb figyelmet érdemelne, bár legyünk őszinték, Faragó Vilmos is adósunk, mert csak „a zsurnalizmus eszközeivel” mondja el néhány reflexióját, holott felkészültségétől kellene várnunk egy gyakorlati bevezetést Lukács György olvasásához, aminek értő megfogalmazása egyébként még sokáig időszerű lesz. Faragó tud idézni, ami a kritikus egyik legfontosabb erénye, s ebben a tanulmányban is mindig a lényeget emeli ki, jóllehet Lukács magyar szövegének „nyelvi idegenszerűségével” kapcsolatban az idézett mondat mintha az ellenkezőjét bizonyítaná. A lényeg azonban másutt van. A „német szellemiség” tényként közhely, bizonyító érvként pedig vajmi keveset mond. A kérdést inkább úgy tenném fel, milyen volt Lukács útja Marxhoz abból a német kultúrából, mely Sedan után mindent véglegesnek hitt, s túlhaladásához Lukácsnak is le kellett számolnia ifjúsága legtöbb eszményével, saját erőfeszítéseit és eredményeit is beleértve, pedig regényelmélete épp azt a kaput nyitotta meg előtte, amelynek küszöbéről hirtelen felismeréssel visszafordult. Faragó Vilmos itt valóban adósunk. De kritikáinak gyűjteménye nem is akar teljesség lenni, egyelőre semmiképp, mert egy időbelileg körülhatárolt szakasz rajza csupán, ám igazságtalanok lennénk, ha csak ennyit látnánk benne. Ennél jóval több, mert miközben irodalomról beszél, maga is az irodalom része, akkor is, ha szavaiban saját véleményünkre ismerünk, s akkor is, midőn ellenvéleményt jelentünk be. (Szépirodalmi Kiadó) CSÁNYI LÁSZLÓ 61
