Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - N. Horváth Béla: József Attila folklórszemléletéhez

túrjavakról szóló hírhedt elméletét: „Azonban mindenki, akit szemléletében a közösségi eszme mozgat... az a népballadák elnyomott dünnyögőinek nyújtja a virágot. . .”. Gunda Béla és mások visszaemlékezéséből tudjuk, milyen élményt jelentett a költőnek Bartók munkája (A magyar népdal), és milyen érdeklődéssel tanulmányozta Sebestyén Gyula regősökről szóló monográfiáját. Bartók iránti csodálatáról tanúskodik a hozzá írott néhány levél, de a töredékekben maradt tanulmány is. Személyes kapcsolatban állt korának jelentős néprajztudósaival: a Kalevalát fordító Vikár Bélával, a nemzetközileg is tekintélyt jelentő Róheim Gézával. A szegedi egyetemen Herrmann Antalnak a cigányok néprajzáról szóló előadásait hallgatta. Néprajzi érdeklődésének nyomait találhatjuk meg elméleti írásaiban is. „Tudjuk, hogy eredetében a művészet lélekidézés, a tárgyak lelkének (tondi-jának) idézete. . .” — írja az Ady-vízióban. A Babits elleni kirohanásokkal megtűzdelt pamfletben (Az Istenek halnak az Ember él) a néprajzi műszavak beágyazódnak az egyre következetesebbé és szigorúbbá váló József Attila-i okfejtésbe: „Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szükség van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élvén tondi-ját, s ez sikerül is annak, akinek mana-ja van, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos.”

József Attila etnográfiai és folklórorientációja nem a kordivat jelensége, és nem is csak a frissen szerzett ismeretek, olvasott művek rezonanciája. Politikai, művészi elkötelezettségéből és a társadalmat alakító igényéből következik, hogy maga is néprajzi adatokat jegyez fel, kérdőívet fogalmaz. (József Jolán az Áradat című verset egyenesen egy szociológiai gyűjtőút élményének tekinti.) Az életmű egészét tekintve kimutatható a folklór- vagy folklorisztikus elemek folytonos jelenléte. Természetesen nemcsak a népdal- és népballada-imitációkat, illetve reminiszcenciákat értjük ezalatt. A fogalmat teljességében, azaz mint társadalmi tudatformát értelmezzük. A folklór jellegű műfajok közül a népdal, népballada van hatással József Attilára, bár esetenként mesei motívumok is kimutathatók.

A ballada XX. századi reneszánsza, mint arra Tamás Attila rámutatott, elsősorban azokban az országokban következett be, ahol még a századforduló után is sok minden megmaradt, illetve megőrződött a polgárosodás előttiből. Középkelet-Európában ez gyakorta a népiesség politikai programjával együtt jelentkezett, s annak politikai sokszínűségét is követte. Ezt láthatjuk a román Cotrus Aron, Lucian Blaga, a magyar irodalomban Sinka István, Erdélyi József, Gulyás Pál balladáiban is. Másrészt a műfaj e századbeli népszerűsége magyarázható a balladai lényeggel is. A ballada „őstojás”-volta magában rejt egyfajta szintézislehetőséget, amely századunk költészetében törekvésként jelentkezik. Az abszolút eldologiasodással együtt felbukkan az egyedüllét eredendően XX. századi létélménye. A korábbi vélt, vagy valós harmónia megbomlásával az egyén ráébredt, hogy a világnak csak jelentéktelenül kicsiny része, s ez a szétesettség-fóbia juttatja felszínre az életintenzitás vágyát. Az is a ballada lényegi összetevői közé tartozik, hogy talán legalkalmasabb kifejező eszköze a XX. századra oly jellemző magatartásformának: a tragikumot eleve magában hordó lázadásnak. Erkölcsi kategóriák, magatartástípusok, világképek konfliktusának ábrázolására szolgál ez a

iS