Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Szakály Ferenc: A Közép-Duna menti bortermelés fénykora

lett ide utazniuk szüleikkel kapcsolatos ügyes-bajos dolgaik intézésére, ha azokat a nagy távolság miatt egyébként nyilvánvalóan bérmunkásokkal, vincellérekkel műveltették is. Az 1522-es Bács megyei dézsmajegyzék 77 olyan szegedit nevez meg, aki Péterváradon, Kamoncon, Karomban, Szalánkeménben és Szerlökön borterméssel rendelkezett. Korábban sem lehettek kevesebben, hiszen az itteni, ún. extraneus szőlők utáni adózásuk módját már a XV. század második felében (1477, 1478) többször is szabályozták.

Jóllehet Pest és Szerémség távolsága légvonalban is meghaladja a 250 kilométert, több olyan pesti polgárról tudunk, akinek a XV. század végén és a XVI. század elején szerémségi szőlőbirtoka volt. Temesvári Bodó Mihálynak pl. 1510-ben készített végrendelete szerint, pesti pincéiben 50 hordó szerémi (és somogyi), kamonci lerakatában pedig 8 hordó bora állott.

Azért persze egyetlen szegedi vagy pesti polgárnak sem volt érdemes a Szerémségben szőlőt szereznie, hogy jó minőségű asztali borhoz jusson. Szőlőbirtok-szerzéseik nem is ezt a célt szolgálták, hanem — mint azt Kubinyi András megállapította — révükön a kereskedelmi tőke hatolt be a mezőgazdasági termelésbe, hogy közvetlenül is hozzáférkőzhessék ehhez az értékes árucikkhez. A fentebb említett Temesvári Bodó Mihály szerteágazó tevékenységének fő területe igazolhatóan éppen a borkereskedelem volt: 1505-ben két Pilis megyei falu bortizedét bérelte a veszprémi káptalantól, végrendelete szerint pedig Perényi Imre nádor, a fehérvári prépost és Szapolyai István özvegye egyaránt bor árával tartozott neki.

A szerémi bor forgalmazását a — sokszor egymással is rokonságban álló — pesti és szegedi borkereskedők monopolizálták. Szintén Oláh Miklós leírásából tudjuk, hogy legfontosbb elosztóhelye a külhoni kereskedőktől is sűrűn látogatott pesti vásár volt. Északkeleti irányban viszont elsősorban a szegediek jártak a szerémi borral; Mátyás király 1484-es privilégiuma a felvidéki városok és Kassa piacán is jelentős előjogokat engedélyezett nekik (Kassán pl. nemcsak kicsiben, hanem hordószámra is árulhatták boraikat).

A Szerémséget Nándorfehérvár 1521-es ostroma idején súlyos károsodások érték. A szultáni táborból kibocsátott portyázók bekalandozták az egész szerémi „szigetet”; ott várakat foglaltak el, dúltak-fosztogattak, ahogy az bevett szokásuk volt. Ez a támadás azonban — részben rövidsége, részben pedig azért, mert a szőlőhegyek a Szerémségnek várak által legjobban védett északi részén helyezkedtek el — a szőlőművelésben nem okozott végzetes károkat. Az említett 1522-es szegedi tizedjegyzék tanúsága szerint a szegediek továbbra is folytattak itt szőlőművelést, s Tömöri Pál alsó-magyarországi főkapitány tudósítása szerint a királyi naszádos flotta rosszul fizetett katonái az 1526-ot megelőző esztendőkben is a szerémségi szőlőkben végzett napszámosmunkából biztosították megélhetésüket.

A mohácsi csatatér felé tartó szultáni sereg 1526 nyarán sorban elfoglalta a szerémségi várakat (pl. Szalánkemént, Péterváradot, Újlakot, stb.), beléjük katonaságot helyezett, s a területet végleg (vagyis: 1687-ig) a török birodalomhoz csatolta. A török foglalás elsősorban a korábban vegyes, magyar és szerb, lakosságú terület etnikai összetételében hozott magával nagy változásokat, ami szükségképpen éreztette hatását a gazdasági struktúra alakulásában is. A sze-M