Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 1. szám - Gaál Attila: Adalékok a fonográfos népdalgyűjtés történetéhez

1895-ben az új kultuszminiszter — Wlassits Gyula — rokonszenwel és érdeklődéssel fogadta a gyűjtés gondolatát, s rövid idő alatt Vikár rendelkezésére bocsátották a fonográf és a hengerek beszerzéséhez szükséges összeget. Az első európai népzenegyűjtő fonográf magyar gyártmányú volt, az eredeti gépezet utánzata. Nehéz, akkumulátorral hajtott szerkezet, de — és talán ennyi haszna volt a kényszerű várakozásnak — egyenletesebb felvételt készített, mint a korábbi, lábbal hajtott változat. A gép tehát megvolt, s Vikár még ugyanazon év decemberében megkezdhette a gyűjtést. Előbb az Alföldön, Borsod megyében járt, majd somogyi, erdélyi és felvidéki gyűjtőutak követték egymást, s a hallatlan szívós munka eredménye sem maradt el. Rövid idő alatt több mint félezer hengert tett ki a gyűjtött anyag; minden hengeren két-három népdal vagy ballada.

Az 1900. évi párizsi világkiállításon, a folkloristák nemzetközi tanácskozásán, Vikár a néprajzkutatóknak is bemutatta anyaga egy részét, valamint azt a térképet, melyet a gyűjtések alapján a vándorló népdalváltozatok elterjedéséről szerkesztett. A siker átütő volt. A kongresszus a látottak és hallottak hatására határozatot hozott, mely szerint azontúl csak a gépi gyűjtésű népzenét fogadják el tudományos értékűnek. A fonográfos gyűjtés ezzel teljes létjogosultságot nyert, s ma már azt is tudjuk, hogy mit jelentett ez a hazai kezdeményezés nekünk magyaroknak. Előkészítője volt s egyben tiszta forrása annak a zenei megújulásnak, amely az ekkor még fiatal, de Vikár Béla támogatását mindvégig élvező Bartók és Kodály munkásságában teljesedett ki.

Mindössze ennyi az, amit a hazai fonográfos népdalgyűjtés kezdeteiről, annak első bizonytalan lépéseiről tudhatunk. Még kevesebben hallhattak azonban arról, hogy Vikárral egyidőben, Tolna megyében is folyt fonográfos népdalgyűjtés, melyet egy hasonlóan zseniális tudós, Wosinsky Mór végzett. Erről a munkáról mitsem tud a zenetörténet, de még a megyebeliek előtt is ismeretlen.

Hogyan jutott el az elsősorban régészeti kutatásokkal foglalkozó Wosinsky a népdalgyűjtésig? A választ elsősorban kivételes egyéniségében kereshetjük. Az a rendkívül széles látókör, a tudományok szinte minden ága felé megmutatkozó érdeklődés, a kulturális kérdések iránti roppant fogékonyság, amit nála tapasztalhatunk, csak a legnagyobbak adottsága. Azt sajnos nem tudjuk, hogy a fonográf, mint a múzeum céljait tekintve is hasznosítható eszköz, mikor keltette fel az érdeklődését? Volt-e rá hatással Vikár Béla munkássága? Találkoztak-e valaha is egymással? Vikár nem gyűjtött Tolnában és Wosinsky levelezésében sincs személyes kapcsolatukra utaló nyom. A közvetett hatás valószínűsége azonban elég nagy. Wosinsky olvashatta Vikár cikkét az Ethnografia 1900. évi, májusi számában, melyben a fonográfos gyűjtés lehetőségét és szükségességét tárgyalta. Az is tudott, hogy Wosinsky jó viszonyban volt Szalay Imrével, aki minisztériumi jóváhagyás mellett előre lekötötte és a Nemzeti Múzeum néprajzi gyűjteménye számára folyamatosan átvette a Vikár gyűjtéséből származó fonográfhengereket. A kezdeteket illetően mégis az előbbi feltevés látszik valószínűbbnek.

Lehetségesnek tartjuk ugyanakkor, hogy ha nem is gyűjtött Wosinsky fonográffal, de a készülék jellemzőiről már korábban, Vikár gyűjtésétől függetlenül is értesült. Tudjuk ugyanis, hogy a technikai újdonságok iránt mindenkor vonzódó tudós, gróf Zichy Jenő Közép-Ázsiába vezetett, második, 1895. évi expedíciójában a fotós és fonográfkezelő szerepét töltötte volna be. Készülékük azonban, —

60