Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 1. szám - Pákolitz István: Bögrésdiákok
vacsora, mert az illetéktelen tudakozódásra egykettőbe megkapta ki-ki a választ: Mi lenne? Hercsula! — Ha pedig a válogatásra irányuló halvány célzattal azt kérdeztem, mit lehetne enni, ami jobban ízlett volna, mint mondjuk a grízes tészta, Terus menten kész volt a felelettel: — Egyé még engem, asztá idd rám a Dunát! Odahaza egyedül a káposztás cvekedlit nem volt muszáj megennem. Amikor a mama egy alkalommal mégis belém akarta tukmálni, olyan ökrendezés jött rám, hogy fölhagyott a további gyötréssel. Akkori fölmentésem később is érvényben maradt, de se a mama, se a Terus soha mást nem főzött nekem a cvekedli helyett. A szigorú házi regula annyit megengedett, hogy ilyenkor zsíros vagy lekváros kenyeret ehettem. A méltóságos úrnál nagyon sok vadat tettek az asztalunkra, nyulat, fácánt, de nem volt ritka az őz sem, sőt, gyakran lakmároztunk a szarvas- és a vaddisznókészítményekből is. Erzsi néni igen fáinul el tudta készíteni az ételeket, s nagyon változatosan. Jó pár eledel újdonságot jelentett számomra. Vadat pl. életemben soha nem ettem. A kanonok úrnál, s később más kosztoshelyeimen azonban olyan ételekkel is találkoztam, amelyekért egyáltalán nem lelkesedtem, nem azért, mert újak voltak, hanem azért, mert a szagukat se állhattam ki; hát még mikor ide-oda forgattam a számban, kölletlenül, s a végén le is kellett nyelni! Ilyen nemszeretem-főzelék volt a sárgarépa. Megettem én főtten-nyersen egyaránt a sárgarépát, különösen nyersen szerettem ropogtatni-harsogtatni, akár a lovak az abrakot; (mama szerint, aki sok sárgarépát eszik, az jól megtanul fütyülni, elvörsönyöghet akár a rigómadárral is), de ilyen kásaféle péppé „főzelékelve”, rá se ösmertem a sárgarépára. A szagát se bírtam. A mama ilyet soha nem főzött; igaz, másod-harmadrendű gondja volt egyébként is a főzés; szó sem lehetett arról, hogy valami új elkészítési módot kieszeljen. Sok egyéb dolga mellett (háztartás, malacok, baromfi, szőlőmunka) rendszeresen és elég jól főzött, de mondom, nem a főzés volt számára a legfontosabb; egyébként ezt azért is megengedhette magának, mert a családban még véletlenül sem akadt kifejezetten haspárti. Ezt a kategóriát Józsink közelítette meg leginkább, de jószerivel csak húsleves-ügyben: annyira szerette, hogy képes volt vízzel felönteni, ha mama csak egy villanásnyira bár, kifordult a konyhából. így aztán Józsi repetálhatott bőven, s kevésbé volt sós a leves. Mama ugyanis rendszerint elsózta a húslevest, de csak a húslevest; azt hiszem azért, mert soha sem kalkulálta bele, hogy a marhahúst a székben is sózva tartósítják. (Péntek délutánonként dobszóval hirdette a kisbíró: „Közhírré tétetik, hogy a Vágóhídon friss marhahús van kivágva, kilója 90 fillérér kapható!”) Semmilyen ételt soha nem kóstolgatott mama; valamennyi fűszerszámot csak úgy gondblomformán mért az ételbe. A sárgarépa-főzeléknél is jobban riadoztam a spárgától. Már a neve is egészen más képzetet keltett bennem, gondolható. Gyanakodva pislogtam erre a „madzagos” ételre, noha gondosan beszórták prézlivel, ahogy a karfiolt is, amit, ha éppen nem is ugráltam érte, de türelmesen eszegettem, akár az egyszeri ember, aki bugylibicskával ette a grízes tésztát. Az ételekkel tehát vajmi keveset bíbelődtem. Megvolt a mindennapi betévő falatom, méghozzá változatosan és bőségesen. Nem emlékszem, hogy lett volna valamilyen különleges étel, ami után ácsingóztam volna. Egy hideg decemberi 34
