Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. (Gaál Attila)
haladás bajnokaivá magasztosító” idealizáló szemléletet. A végváriakról és a végeken folyó harcokról szóló fejezeteket a korabeli Európáról szóló áttekintés előzi meg. A XVII. század az abszolút monarchiák kialakulásának százada, s evvel szoros összefüggésben a háborúk; a dinasztikus, kereskedelmi s egyre inkáb a koalíciós háborúk időszaka. Alapvető kérdés, hogy miként tudott lépést tartani evvel a gyors társadalmi és katonai fejlődéssel az a Magyarország, amely Mátyás idejében még gazdagságáról és katonai erejéről volt híres? A Mátyás utáni belpolitikai helyzetet — állapítja meg eddigi ismereteinkkel egyezően — a nyilvánvaló hanyatlás, a kortársakból is döbbenetét kiváltó elnyomorodás jellemezte, s ennek oka, hogy Mátyás utódai alatt a centralizáció válságba jutott. Ez lehetetlenné tette a védelem megszervezését. Az alapvető gazdasági feltételek sem voltak meg ahhoz, hogy az ország egyedül, sikerrel szálljon szembe a harmincmilliós török birodalommal. A „szulejmáni ajánlat” ténye máig is vitatott, s úgy tűnik a magyar nemesség számára csak a vereség lehetősége volt adott. Az ország három részre szakadása után a Habsburg-párti és törökpárti csoportok tagjai kölcsönösen egymást nevezték „árulónak”. Magatartásuk — bármely táborhoz tartoztak is — egy tőről fakadt: osztályérdekeik irányították azt. Nem csoda hát, ha a nemesség soraiban oly gyakori volt a „pálfordulás”, s nem is helyes azt minden esetben „politikai állhatatlansággal”, vagy haszonleséssel magyarázni. A városok erejére, polgárságunk fejletlenségére jellemző adatot idéz Nagy László: a XVII. század elején a királyi Magyarország összes városa együtt sem küldött annyi katonát táborba, mint az ismert főúr, Thurzó Imre egymaga. „Szegény nemesség, korlátozott anyagi lehetőségű polgárság esetén csakis nyomorult életkörülmények között élő jobbágyságról beszélhetünk” — állapítja meg. A mérhetetlen nyomor mégsem vezetett paraszti megmozdulásokhoz, s ennek oka a kettős idegen uralom okozta egymásrautaltságban, ideiglenes kompromisszumban fedezhető fel. A magyarországi végvárrendszer bemutatását a várak stratégiai feladatának felsorolásával kezdi a szerző, s meggyőzően bizonyítja: a XVII. századra a fejlett tűzfegyverek jelentősen lerövidítették ugyan a várak védhetőségének idejét, a határok, közlekedési útvonalak, átkelési pontok biztosításában, esetenként nagy létszámú ellenséges erők lekötésében, azonban a várakra még ebben az időszakban is jelentős feladatok hárultak. A végvári rendszer fenntartása tehát fonitos és szükséges volt. A fenntartási költségek — évi kétmillió magyar forint! — azonban jóval meghaladták a magyar nemesség anyagi erejét. Ez is indokolta, hogy a magyar trónra Habsburg uralkodó — I. Ferdinánd — kerüljön. A végbeliek sorában főurakat, nemeseket, polgárokat és parasztokat egyaránt találhatunk — bizonyítja Nagy László, —, de legmagasabb talán a katonacsaládból származók számaránya volt Emberi magatartásukat korántsem az osztályeredet, hanem — a föld népével szemben — a fegyverrel bírók hatalmi gőgje, — egymással szemben pedig — a közös sors összekovácsoló ereje szabta meg. Életszínvonaluk nem volt magasabb a telkes jobbágy, vagy jobb módú zsellér életszínvonalánál, és ráadásul rendkívül hullámzó volt, hiszen a legtöbb problémát a gyakori zsoIdeimaradások okozták. Ez a magyar és idegen zsoldosokat egyaránt sújtó jelenség Rudolf 1600-ban kiadott rendelete után egyre tendenciózusabb színezetet öltött, bár korábban is jellemző volt. A Habsburgcentralizáció útjában álló magyar végvári katonaság számának mindenáron való csökkentéséhez a zsoldok szándékos visszatartását is felhasználta a bécsi katonai vezetés. A rekatolizáió Habsburgokkal szemben az amúgy is a protestáns nagyurakhoz húzó protestáns katonák számára ez igen veszélyes lépés volt. A hitükben és létalapjukban egyaránt fenyegetett végváriak még szorosabban zárkóztak fel prédikátoraik és a 73