Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Csányi László: Ihlet és értelem
szükséges, hasznos és tanulságos és tetsző, ki ne maradjon belőlle.” Dessewffy Bőd Pétert említve „századja ízetlenségére” hivatkozik, ám ami ennél fontosabb — tudtommal —, itt jelenik meg először egy olyan követelmény, amely egyértelműen leszűkíti az irodalmat, midőn a „szükséges, hasznos, tanulságos és tetsző” fogalmát irodalomtörténeti kritériumként fogalmazza meg. Tulajdonképpen a lényegnél vagyunk: ahogyan haladunk előre az időben, az irodalomtörténet fogalma egyre inkább szűkül, hogy végül a „tetsző” legyen egyetlen meghatározója. A modern irodalomtörténet már nem egyéb, mint hatások és értékítéletek egymásba fonódó láncolata, szembesítése, mely egyre kevésbé teszi lehetővé újabb értékrend megalkotását. Végtére helyénvaló is: az elődök tulajdonképpen minden szigetet felfedeztek, s egy-egy elfelejtett vers vagy verssor az egész képét aligha befolyásolhatja. A kérdést azonban másként kell feltennünk. Az irodalomtörténet ugyanis inkább szükséges segédeszköznek tűnik, mint önálló és eleven tudománynak, mert a rendszerezési hajlam hozta létre, ami pedig összefügg a mennyiséggel, a válogatás kényszerűségével, s nem véletlen, hogy az alkotó kíváncsiság helyett az ősök emlékezetének fenntartása vezette az első gyűjtők tollát. így is mondhatjuk: az irodalomtörténet csak a sorrendiséget, az egymást érő hatások történetét jelenti, nem pedig magát az irodalmat, mely mindig a művekben él, várva a remélt olvasót, aki a kapott élmény után keresi majd az idő és hatás kapcsolatát, azt a történetiséget, amelynek jellege, tudományos módszeressége önmagában nem sokat jelent. Az olvasó számára semmiképp. Ha egy napon váratlan vendég érkeznék a Tau Cetiről, s irodalmi életünkről érdeklődnék, bízvást kezébe adhatnánk egy irodalomtörténetet: a kívülálló számára pontos útbaigazítást adna, bár élményben aligha jelentene többet, mint egy vasúti menetrend annak, aki életében nem ült vonaton. De mit kezdjen a kronológiával az, aki a körön belül van? Az irodalomtörténetnek végeredményben csak akkor lenne jelentősége, ha időrendben járnánk végig útjait, az egyiptomi földműves panaszától, s Homérosztól jutnánk el lépésről lépésre Joyce-ig, Beckettig, vagy a Halotti beszédtől Illyésig és a fiatalabb kortásakig. De az élményben reménykedő megismerésnek nincs kronológiája, az olvasmányemlékek saját idejük törvényét követik, s állandóan egységes egészet jelentenek, mint a vízbe ejtett kő gyűrűzése, mely szabályos köröket fog újabb körökbe, s közben mindegyik új határvonalat húz meg. Itt már nem az a kérdés, hogy milyen irodalomtörténeti folyamat valósul meg, ami egyébként is gyakran csak utólagos belemagyarázás, mert a kortárs ritkán érzi a maga egyértelmű folyamatát; a saját idő koordinátáiban szabadon érvényesül minden hatás, s úgy is mondhatnánk, mindenkinek önálló irodalomtörténete van. S ha jól meggondoljuk, ez a vigasztaló. Az időrend jármába szorítva fárasztó doktrína lenne az, ami egyébként a szellem önfeledt öröme, időtlen játéka, ahol egy félreérthetetlen „kortársi” jelenlét sugallja mindazt, aminek közelébe férkőztünk. Váratlanul és örömtelién kitágul irodalom és irodalomtörténet, az ismeret az élmény fölött lebeg, s közben a megismert is élménnyé válik, melynek esztétikája önmagában van. A világlátást formáló tudás és tudomány nem találkozik feltétlenül: a tudomány rendszerezett diszciplína, az önmagában és önmagáért való, míg az életet építő ismeret maga húzza meg határait. Az 26
