Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 1. szám - Újvári Lajos: Vilma néni, a tudós asszony

szúrni a nagy tőrkés szerű bicskát, hanem a szívébe. Mikor láttam, hogy már ér a bicska édesanyámhoz, akkor úgy elsikojtottam magamot, hogy a lámpánk szinte lealudott és minden gondom magam alá ment. Akkor nanyám béiitte a záros ajtót s anyámot megragadta s kilökte az ajtón s elbútatta nállik az ágy alatt. Ám apám ott hamar megkapta vót s a lábától kihúzta mint valami döglött kutyát s akkor bizonyára szíven szúrta volna, ha nanyám elé nem áll. Széjjel szakajtotta a mejjköteit s erősen verte a mejjit s mondta; jere ide te rabló büdös tolvaj, üsd ide a mejjembe a bicskádot, mert én nem vagyok a Virma, akit úgy megettél, és Getten Terézsi vagyok s engemet es meg akartatok enni apádval együtt, de én nem hagytam, hogy két büdös tolvaj lator megegyen. Ekkor édesanyám kiszökött az ajtón, de nem tudta senki, hogy hova lett. A vénasszonyt pedig megszabadították a vendégek s nagyapám es béfűzte vót bakkancsait a fűttő hátánál. Apám eszre kezdte venni, hogy anyám nincsen s kerejsni kezdte künn mindenütt, de nem kapta meg sehol. Szegény anyám elbútt vót a kemencébe s a szép új katrinca s az új ing megtelt hamuval, szénvei meg koromval, hogy többet osztág nem lehetett használni.

Anyám még azon éjjel elmenekült Lóvészbe, s éngem pedig Péter báni menekített, s elmenve voltunk egész Húsvétig. Én már láttam a sáfrán illatját s nem akartam többet hazajönni apám házához. Visszajöttünk, egy-két hétig jól ment az élet, de aztán ismét belésodrikálódott a régi szokás zavarosságába. Tizennyolc évig, míg együtt éltek, hétszer hagyta el édesanyám apámot, de mikor elment mindenkor úgy elvitt mindent, még a lábujj kapcákot es, s méges a fermeka vagy gurucsa (varázslás), mindig ebbe helybe hozta vissza, ahonnat elment vót. Heába mondják, hogy nincs rossz szellem, met bizonyára van elég.

... S úgy éltek tizennyolc esztendőt, aztán 1941. május / yen apám anyám busszújára étien elment vót hazull. Azután mondta Honvéd Péterke a korcsmáros, hogy életiben nem látott olyat, hogy egy ember igyék kilenc deci pályinkát egy óra alatt, méghozzá hitelbe. Azon a nap délutánján ivott még a Kondor János korcsmájában es. Állítólag este haza akart jöni, — így mondták —, de a társaság lebeszélte s öntötték magukba az italt. Nem heába mondják, hogy a rossz társaság még a jó emberből es rosszat csinyál. Estefelé édesanyám utána ment a korcsmához, de nem azzal a címvei, hogy haza hívja, annyicskára már ismerte apámot, mert ő azt mondta mindig; tuggya honnat ment el hazull s ő oda haza es tanál. Ámde ezen alkalomkor nem tanált haza, hanem a halál szájába keveredett.

Másnap, csütörtök lévén várjuk az ebédvei, de nem jő. S mikor már asztalnál voltunk és félig ettünk es vót, hát kiájt egy legény, — a Polak Pis t ács ka; Sándoór! Sándoóoór! Visszakiájtok magam es; mia te? Jere, mondja met apád meg van halva itt az iskola fásszine hátánál. . . Letettük a kalányokat s édesanyám szegény akkor úgy megrugaszkodott, hogy előttem érte hé az apám húgával s én már messzünnel hallottam a sir at ást. .., s akkor már tudtam, hogy bizonyosan meghótt. Mikor én es bé értem, reá néztem s annyit mondtam; ugye most jól laktál halvái?!

Két nap s két éjjel őröjztük a fásszín megett, mert a csenderség es jegyzőkönyvet nyitott s az orvos es erősen messze lakott a Gyimesekben. Csak vasárnap délután kerülhetett sor a temetésre s ekkor prédikálta Gergely Viktor esperes úr,

55