Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Újvári Lajos: Vilma néni, a tudós asszony
S akkor barátkozni kezdettem vöt vele s tárt négy esztendeig hejzám, s akkor vótam harminc esztendős. S örökké hívutl de soha se adlak he)za. Azt mondta édesapám, ha nem kér meg ügyes ember gyermeke, menj inkább cigány legényhez, de Rakottyásba úgy se menj! Rakottyást semminek se tartották ezelőtt, mert ilyen félre helység vöt. Nagy gazda emberek vútak s elsőrangú emberek, csakhogy a csángóság nem állhatta, hogy ilyen félre-faluba laktak, s máig áldott nap nincs nállik az a műveltség, ami más egyebütt. Csüfondárosok! Sándor fiam megszületett februárban s az uram odajött áldozócsütörtökön este. Ez másfél hétvei van Pünkösd előtt. Hát ilyen a világ! Tudja-é Lajoska bácsi? De édesanyám nem adott néki kezet. Edesapámék meg Barackosba jártak a marhákval s a johókval, mert száz johó s harminc marha vöt akkor nállink, a mi udvarunkban. S akkor aszonta uram; Virma ez a gyermekecske az enyim! Ez olyan szép buba vöt akkor! Most meg olyan csúf, kopac! Hát ha az enyém tényleg, elviszem egymástól. De anyám oda se nézett, s a szeme játszott haragosan; hagyj békét neki s ne állj itt! Ha tudod, hogy a tiéd, adj néki valamit, hogy hallgasson, ha nem, az se baj!, nekem van miből megéljen! Nekem vöt kilenc gyermekecském s ez lesz a tizedik! Csak éppen menj el s hagyj békét neki! Kikésértem s béhíttam a nagyházba. Nagy, kettős ház vöt s ott háltunk kettecskén s reggel elmentünk a paphoz. Há immág eljössz-e? kérdette. El én hát!, hát mi a súlyt csináljak, ha gyermekem van?! Pedig forrjak ehhez a székhez, ha, — míg hirdettek is, — három kérőm nem jött, hogy menjek vélik, nagy csángó legények vótak. Menjek vélik s a fiamot es a nevikre írassák. S én aszontam, hogy én ahhoz menyek aki csinálta. No de osztág megkaptam vöt! Szegény világ! Édesanyám akkor meghibádzott s reá hét esztendőre, mikor eljött egy nagy gazda leányhoz, akkor úgy megbolondult szegény, mint a főd. Hét esztendőt élt még esztelenül s akkor osztág elvette a jó Isten. S én azétt mondom, hogy nem vöt nekem szerencsém a férjhezmenetelvel se, lássa-e, hogy milyen szerencsétlenek es vagyunk?! Hogy Sándornak es tizenhét éves korában levágta a cirkula az ujjait, pedig elég vót a vagyon, nem kellett vóna, hogy éppen a gyárba menjen dógozni szegény. Semmi sem ingasztal már édes báránkám, Lajoska bácsi, csak az, hogy egyszer vége szakad mindennek. Egyszer úgy vége lesz mindennek, mintha soha se lett vóna...” A kora délutánnal kezdődő látogatásomkor még tűzött a nap s a távoli fenyők szinte lobogtak a nyári forróságban. Most meg mikor pillanatnyi szünetet engedélyezek Vilma néninek, míg sávot váltok a magnetofonon, hirtelen elsötétedett kicsi kuckójában minden. Kinézek ablakából; súlyos és sötét felhőkkel vigasztalan este borul a magas hegyek, az apró házak, de a bennük őrlődő lelkek fölé is. Mint e szomorú és nehéz sorsú nép, feketéiknek gyászosan a távoli fenyők. A sűrű sötétséget gyakran hasítják ketté villámcsattanások; remegő és hideglelős fényekkel pásztázzák a tájat, megszépült fölnagyításba varázsolják a sötétbe fordult arcokat és tárgyakat. Az iménti nagy csöndből kavargó és zajos égiháború zavaros dörgései, tompa morajlásai visszhangoznak a zengő völgyek között. Az éjszaka színébe komorult szobácskát a fölvillanó fények óriásivá növesztik, és egy-egy nagy erejű fényáradat Vilma néni töpörödött véznaságát Góliáttá. Apró szemeinek révült és hunyorgó villogásában gyermekkorom boszorka-emlé-
