Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Egy öreg kovács mondja. Lejegyezte: Szilágyi Miklós

Ha még tudtuk vóna azt, hogy ennyire hiány lesz a kovács, akkor még mondjuk . .. Annyit azért tud dógozni, hogy a patát kipucolja, fölszegeli, sokat segít nekem. Más munkába nem tud annyira. Viszont ha fiatalabb lenne, akkor még mindig érdemes lenne a kovácsszakmát kitanulni neki. Most Dunaföldváron vagyok én, meg az, aki hét évig segédem vót. Ketten vagyunk egész Földváron kovácsok, de még a környékbe sincs önálló kovács ... Ügy könyörögnek, hogy csináljuk meg! Én küldöm őhozzá, ő meg küldi énhozzám; nem győzzük a munkát. Kihalófélben van ez a szakma, kihalófélben van. A fiatalság nem tanulja, mert szégyelli, hogy kovács. Szégyelli, hogy piszkos munka. Nem tudják értékelni, hogy mi az a kovácsszakma.

70 éves vagyok. A tsz-ben lettem nyugdíjas 65 éves koromba, de azóta is dolgozok tovább. Még szeretnék nagyon soká dógozni, csak nehogy megbetegedjek .. . Sokszor fájnak a karjaim, lábaim, de úgy érzem: ha nem erőltetném, ha nem dógoznék, úgy megmacskásodnék. Reggel, mikor elkezdek, annyira fáj, de aztán csak csinálom, és így beletörődik kezem, lábam. Csak csinálom tovább.

Meg az elismerés is jólesik, és hiányozna nagyon. Még ma is: „jaj, de szépen megcsinálta, mester úr”; „jaj, de szép ez a patkó”, meg: „ezt a beteg körmit. . . nem sánta!” Tegnap is milyen sánta lovat vezettek ide! Megpatkoltam, nem sántított. Mikor elment a ló, már nem sántított. Az ilyenek adják az erőt, az ambíciót, hogy csak dógozzak tovább is, amíg csak bírok.

Az elismerés, az hiányozna, ha nem dógoznék. Inni nem iszok, dohányozni nem dohányzók. Az örömöm ebbe van.

Lejegyezte: SZILÁGYI MIKLÓS

86