Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Egy öreg kovács mondja. Lejegyezte: Szilágyi Miklós
— így követelem! — mondtam én. Nem szólt semmit. Két hét múlva megkérdeztem: — Józsi, tudsz dógozni? — Hát, mester úr, azt hittem, hogy tudok, de most látom, hogy nem. — Na, az anyád teremtésit, majd tudsz! Hét évig vót nálam, mert nem vált be katonának. Hét évig vót segédem, annyira jó szakember lett belőle. Sose féltem, hogy elmegy a segéd, mert többet adtam, mint más. Ezt az elvet tartottam, még ma is tartom: fizesd meg! Az alkalmazott függjön éntöllem, ne én az alkalmazottól! Egy forinton múlott. Azelőtt fizettünk 4—5—6 forintot — vagyis akkor még pengőt — egy hétre. Ha én adtam hat forintot, a másik kovács csak ötöt, nem féltem, hogy elmegy a segédem, mert annyira tartotta az az egy forint. „TÖBBEK VAGYUNK MI, MINT A NAPSZÁMOSOK” A kovácsszakmának vót egy nagy betegsége: a szegénysorsú emberek adták a fiukat kovácsnak, akiknek nem vót tehetségük taníttatni, még az elemi iskolába se. Odaadták kovácsnak, ott kapott kosztot, még egy kis ruhát is, felszabadult, lejárt a három év, és önálló lett. De nem vót meg a kellő műveltsége! Az vót a gondolatuk az akkori kovácsoknak, bognároknak, hogy ha már kerestek annyit, mint egy napszám, akkor már meg vótak elégedve. Azon kellett fáradozni igen sokat, hogy felvilágosítsa az ilyeneket az ember. Szakosztályt szervezni. . ., hogy többek vagyunk mi, mint a napszámosok, többet érdemiünk, azért tanultuk a szakmát. Mikor önálló lettem, 1933-ban, akkor is nagyon siralmas helyzetben vótunk. Mi kovácsok vótunk húszán, csak Földváron, meg 12 bognár. Tessék elképzelni, micsoda konkurrencia vót! Kenyéririgység vót! Annyira szegény vót a kovács és bognár iparos, hogyha máma nem vót munkája, holnap nem vót kenyere. Pedig dógozott, de olyan olcsón, hogy nem tudott megélni belőle. A dógoztatók, a pógárok, vagyis a parasztok, pedig kihasználták, mert azt mondták: Ha te nem csinálod meg, elmegyek a másokhoz, majd megcsinálja az. Amikor önálló lettem, én kezdtem szervezni. A legelső vót, hogy békítsem ki a szakmabelieket. Haragba vótak azelőtt, mert... az anyád, ez meg az... te ennyiért csinálod... te meg amannyiért.. . akkor én is annyiért! És ez így ment. Első lépésem vót, hogy kibékítsem a kovács, bognár iparosokat. Szakosztályt létrehozni... Hegedűs vót az elnök, én meg a jegyző. Annyira jutottunk, hogy már az ipartestületbe össze tudtunk jönni gyűlésre. Elbeszélgettünk. Utána lehetett csak az árakról beszélni, hogy ne ennyiért, hanem emennyiért. Mert a törvényes árakat nem tudtuk elérni, amit a törvény megszabott: mi sokkal olcsóbban dolgoztunk. Ezzel a szervezkedéssel már szép árakat tudtunk elérni, és egymásnak hittünk, nem a pógároknak. Már olyan szépen működött a szervezetünk, hogy havonta gyűlést tartottunk. Minden hónap első csütörtökjén este minden hívás nélkül összejöttünk. Annyira jutottunk, hogy kirándulásokat ren-83
