Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Bencze László: A gobelin művésze

A Piros korsós szölőmunkásnő (1930) figuráját teljesen körülzárja a szőlőfürtökből ritmizált bordűr. Vertikális felépítés, amit a szőlőkarók ismételnek. Zárt folt: ütemét csak a vállra helyezett kapa átlója bontja, az enyhén átlós vörös korsó és a vele parallel mozgású, lehajtott fő. Színüteme: egy vörös skála (krapp), angolvörös, tört narancsos okker és rózsás okker, s barna, egy kék skála a ruhán, gazdagon felbontva, egészen a fehéres-szürkéig. Kék a bordűr szegélye is. Ilyen mértani rendet csak igen gyengéd valőr-játékkal enyhít, s a körvonalak ritmusával; mindkettő által lírai hangolást ér cl, a mértani renddel ellentétes hangzást. Ez a kompozicionális és felépítési szisztéma egy sor műre érvényes. így azt, mint jellemző képalkotó folyamatot fogadhatjuk el. (Kőműves, Korsós lány, Szent Erzsébet, Ásó ember, Vándor, Fahordó nő, Bőség.) E művek nem egyetlen rövid korszak eredményei, ez az architektonikus rend egész művészetén keresztülvonul.

Az Alvó pásztor (1932), a több változatban feldolgozott Bárányos (1935—36) átlósan elhelyezett figurát mutat, lazábban a térben, az architektonikus szigor itt felenged, s viszonylag amorf folttá képződik. Gondolatuk lazább, álmodozóbb, líraibb. Természetes: gondolat felől indul a forma célja; a kifejezés és az abban megjelenő érzés irányába. De szerkezetien itt sem marad. Igen jellemző minden műre — ezekre is — a szerkesztés, körvonal és kolorit gondos egyensúlya. Soha egyetlen színvázlat, mely ne egy zsongító, vagy erősítő, de mindig tiszta akkordot eredményezne. Mintha, improvizáló kedvében, a színek orgonáján próbálná ütemezni a végső megoldást. E játékos kísérletek úgy közelítik céljukat, mint mikor ä hálót húzzák lassan össze a vergődő zsákmány körül.

E jelképszerű ábrázolások felölelik a munkás ember életét, a tevékenység összefoglaló, szintén jelképszerű képeiben. Persze, ezek sem válnak el semmiképpen sem amazoktól, itt pusztán a mozgás kötetlenebb, s ezáltal a jellemzés hangsúlyosabb. Fahordók (1931), Pék (1933), Zsindelyező (1935), Magvető (1949 —50), Gereblyés (1951) és a Nyomdásznő jelzik ezt a gondolat- és kompozíciósort. Komponálásuk utal cselekvő voltukra. Egész kevéssel, amennyi ahhoz kell, hogy felismerhetővé váljon, annyit ragad csak a képhez a jelképből. Ezekben a képekben a kolorit tompább, mélyebb, erőteljesebb. Szükségszerű ez is, hiszen a lírikusabb állapottól fordul bennük a cselekvés komolysága felé.

Ahol a táj dominál, s ahol a tájban feloldja az embert, a cselekedetei által bonyolulttá vált teremtést, s amikor beléhelyezi ősi környezetébe, a tág természetbe, ott s akkor maga is enyhébbé, epikusabbá válik, hajlandó valami gyengéd mesére, meseállapotra. Lényéből következik, hogy bukolikussá itt sem enyhül, szűkszavúsága nem csap eufóriába; de a színekkel úgy öleli körül ember-motívumát, mintha vigasztalná börtönlakó-voltáért. A mértani rend egészen képibe oldódik, s itt érezni leginkább a festő-apa örökségét, a tisztult panteista szemléletet. Erdő (1942—43), Tavasz (1943), Gereblyéző (1941—42), Anya gyermekkel (1955—56) műveiben a hatalmas tájban feloldódik az ember, elem az elemekben, rész az egészben. Mintha itt keresne feloldást szigora, s fegyelme is itt árulná el legjobban önmagát, szubjektív vágyait, szemléletének legrejtőzőbb indítékait. A Gereblyézők mozgás- és színritmusa fölött a lágy zöld valőrökkel mintázott kúp alakú hegy úgy emeli a szemléletet, mint mély lélegzés a mellkast: eltölti a szép világ tágas örömével.

19