Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Csányi László: Fájáról napról napra
Augusztus 9. Igen, a művei. A mű is egy kicsit legenda lett, mert a Viharsarok nem a pályakezdést jelenti, hanem az egész életutat határozza meg, valójában jelképesen, mert a fogalommá lett művet már olvasni sem kell, létével hat, azzal az emlékkel, hogy egykor megremegtette az ország lelkiismeretét. Hatása a maga korában is rendkívüli volt, de legyünk őszinték, már akkor is inkább azzal hatott, hogy van, mert nagyon kevesen olvasták, s mint maga is keserűen mondta a bírósági tárgyaláson, épp azokhoz nem jutott el, akiknek szánta, s akiket forradalomba akart vinni vele, a szegényparasztsághoz. Ha egybevetjük a Puszták népével, a különbség feltűnő. Illyés a tényeket is áttüzesíti, s közvetlenül tudom, Angliában is izgalommal olvasták, mert önmagában hat, mint Homérosz vagy Dante, nem kell ismernünk a helyet, s szereplői egyformán élnek a pusztában és a halhatatlanságban. A Viharsaroktól ezt nem mondhatjuk el. Olyan tényeket sorol fel, amiket a jövő történésze, ha ezzel a korral foglalkozik, nem mellőzhet, de hiányzik belőle a lírai kötőanyag, ami az Illyés-művet kiemeli a közvetlen valóságból. Ezt sem kell lebecsülnünk, mégis, van benne valami időhöz kötött, aminek jelentősége elsősorban történetiségében van. Nem tudom, történelmi regényei ellenállnak-e az időnek, kicsit nehézkesek, felfogásmódjuk nem elég friss, inkább a Jókai-iskolához állnak közel, annak meseszerű bája nélkül, de a Görgey-könyv esetében a halhatatlanságra szavazok, s azt hiszem, a Bölcsődal is számíthat a maradandóságra, néhány kitűnő tanulmánnyal, visszaemlékezéssel egyetemben. S valljuk meg, ez nem is kevés. Talán nem annyi, mint ő szerette volna, de az életmű mindig önálló életét éli. Ám másként is fordulhat. Megtörténhet, hogy a legenda erősebb lesz a műnél, szuggesztív egyénisége átragyog az idő falán, s fontosabb lesz az ember, mint a mű. Mert vannak írók, akiknek léte és jelenléte fontosabb, mint amit alkottak, sajnos, még a csodálatos Péterfy esetében is így van. Pedig kár lenne Féjáért. Amit alkotott, egy mindig éber, mindig felelősséget kereső és vállaló művész tanúsága az egyszeri lét igaza és szépsége mellett. Augusztus 10. Rejtélyes a művek élete, s nem kell azt gondolni, hogy a kortársak ítélete csalhatatlan. Néha az előre vetített életérzés él tovább a könyvben, az emberek lappangó vágya, akkor is, amikor már régen múlt lett belőle, máskor az ábrázolás egy új lehetősége villan fel, s vannak művek, melyeket tehetetlenségi erejük visz tovább a tűnő időben. Mme de La Fayette regényéről, a Princesse de Cléves-től áradozik az irodalomtörténet, s nem is alaptalanul, mert ezzel kezdődik a lélektani regény, s valóban csodálatos, hogy milyen érzékeny megfigyelő volt ez a barokk hölgy. Könyvét mégis csak akkor olvassuk igazi csodálattal, ha az irodalomtörténet folyamatában nézzük, mert ami benne megrendítően új, régen gyakorlat lett s eszközeit ma már egy közepes bestsellerben is felismerjük. Wielandot azt hiszem egyáltalán nem olvassák, pedig eredményei legalább olyan fontosak, mint Mme de La Fayette-é, hisz nélküle Goethének sok mindent elölről kellett volna kezdenie. Máskor mesterek nevét rejti el átmenetileg az irigy idő, Hölderlin vagy Stendhal, Kafka vagy Bulgakov neve — s mennyi még! — egyaránt példázhatja a kortársi értetlenséget vagy a kor éretlenségét. 10
