Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 2. szám - Tüskés Tibor: A tények hatalma
zenek.” (A zenés ébresztőt ekkor már a katyusák, az aknavetők, a géppisztolyok rendezték...) „Az első hungarista március iye.” (Tudjuk, hogy ez volt az utolsó is...) Ezen a levélen nem tudunk mosolyogni. Ez a levél megdöbbent. Mai tudásunk a levél tartalmához hozzáadja azt a történelmi ismeretet, amit a levél elvakult fogalmazója úgy látszik nem sejtett. S az időnek ettől a távlatától egy egész történelmi korszak megdöbbentő tanúvallomásává válik a levél. A harmadik példánk egy fénykép. A második világháború alatt egy szovjet fotóriporter, bizonyos Baltermans készítette az orosz fronton. A kép bejárta az egész világot, híres fényképalbumok közölték, kiállításokon szerepelt. Pedig a képpel készítőjének nem volt művészi célja. Nem állította be a képen látható alakokat, nem választotta meg a fényhatást, nem alkalmazott semmiféle fotóstrükköt. Egyszerűen előkapta sok vihart látott fényképezőgépét, és megörökítette a soha vissza nem térő pillanatot. A jelenet mögött egész történetet, emberi drámát lát mai képzeletünk. Kiegészíti a részleteket. Meghosszabbítja a pillanatot. Hóolvadásos táj, sáros országút kanyarog távolba. . . Talán egy falu határában vagyunk, bár a házakat nem látjuk. A falut most szabadították fel a szovjet katonák. A fasiszta német csapatok visszavonultak. De esztelen kegyetlenkedésük nyomait maguk mögött hagyták. Az elfogott partizánokat az utolsó pillanatban kivégezték. A házakból előjönnek az elrejtőzött, rettegő asszonyok. A holttestek között civil rokonaikat keresik. Egy-egy áldozatban döbbenten ismerik föl férjüket, gyermeküket. A sötét felhők alatt pufajkás katonák állnak. A sok megpróbáltatásban megedzett katonák tekintete a menekülő ellenséget kutatja... Miért olyan döbbenetes a kép? Mi emeli a világban nap, mint nap milliószámra készülő fényképek fölé? Mi teszi a háború, a mindenfajta emberi kegyetlenség elleni tiltakozás jelképévé? A puszta tényeket, a dokumentumokat — amilyen egy hatvanéves szerelmi levelező mintadarabja, egy régi hivatalos irat, egy „alkalmi” fénykép — látszólag nagy távolság választja el a művészi igénnyel készült alkotásoktól, a megrendezett élettől, a kitalált mesétől, a regénytől, a színpadi játéktól, a filmtől. Az egyik ténylegesen létező vagy megtörtént jelenségekről tudósít. A másik a megtörténhető dolgokat ábrázolja. Az egyik rögzíti, a másik alakítja, formálja a valóságot. Ennek ellenére a puszta tényeknek igen nagy hatása van. S éppen azáltal, hogy kiemeljük valóságos környezetükből, hogy a hajdani jelenséghez hozzáadjuk mai tudásunkat, mintegy meghosszabbítjuk jelentésüket. Így áll elő a helyzet, hogy a valóság néha jobban megmozdítja a képzeletet, mint a kitalált történet. Ezt ismerték föl azok a XX. századi művészek, akik alkotásaikban ilyen vagy olyan mértékben fölhasználták a nyers tényeket, a valóság dokumentumait. A dokumentumok szerepe és jellege a különböző művészeti ágakban eltérő. De megszaporodó jelenlétük azt mutatja, hogy a puszta tények is meg tudnak szólítani, műalkotások ihletőivé tudnak válni. A dokumentumok, a ténylegesen lé-30
