Dunántúli Protestáns Lap, 1945 (56. évfolyam, 1-11. szám)
1945-01-14 / 2. szám
6. oldal. DUNÄNTÜLI PROTESTÁNS LAP 1945 hogy órái vannak hátra. Szép szőke legény feküdj az ágyon, amint mondták, egész éjjel énekelt, majd feleségét és kisgyermekét szólingatta, akik oroszok által megszállt területen voltak. Láthatólag megörült, amikor beléptem hozzá, párnáján ott volt a k's imakönyv, amit előző napokban kért tőlem. Arra kért, hogy úrvacsoravétel előtt énekeljük el a »Mint a szép híves patakra« kezdetű zsoltárt, mert ő mindig nagyon szeretett énekelni és bevonulása előtt is erlre tanítgatta kis fiát. Amikor magához vette a szentijegyeket, azt mondotta: Úgy megkönnyebbültem, tiszteletes úr! Higyje el, én mindig jó ember akartam lenni, az volt mindig az örömemé, ha másokon segíteni tudtam. Én gyermekkoromban mindig pap akartam lenni, hogy a szeretetet hirdessem és éljem. Én csak azért szeretnék élni, hogy jó lehessek mindenkihez. — Már akadozva beszélt, láttam, vége van. S utolsó pillanatban azt mondta: — Úgy-e, iskola ez, ahol vagyunk? — Bizony, bajtárs, amikor béke volt, ide kis gyermekek jártak tanulni — feleltem. — Hátha most is eljönnek — mondotta — és hátha éhesek. Van a hátizsákomban kenyér, adja nekik oda. • Vegye elő, legyen olyan kedves. — Elővettem, régi, megszáradt katonakenyerek voltak s mondtam, hogy | majd odaadom nekik, ha jönnek. Boldogan nézte a kenyereket s ebben a pillanatban vette magához az i Isten. A hívő embernek minden perce felelősség másokért. Pataky László. Templomok és hívek a fronton. Fronti fényképfelvétel fekszik előttem. Szalmatetős pajtát ábrázol, előtte 45—50 magyar katona álldogál. Szép rendben, egy csoportban állanak, arcuk békés, nyugodt derű csillog rajta, mintha nem is háborúban volnának, hanem otthon, vasárnapi istentisztelet után a templom előtt beszélgetnének. Az arc a lélek tükre... Igen, ez a kép is egy vasárnap délelőtti istentisztelet, után készült a lengyelföldi Kobylany-ban s azok a katonák, — református és evangélikus honvédek — az én híveim, az a pajta pedig a mi templomunk... Nézegetem a képet és eszembe jut róla nemcsak az a napsugaras vasárnap délelőtt, hanem a mi többi vasárnapunk és a többi templomunk is..., eszembe jut, hogyan tartotta össze ott is Krisztus az övéit és hány különös helyen adott alkalmat, hogy kettenhárman együtt legyünk az Ő nevében. Ne gondolja senki, hogy mindig pajtában tartottuk az istentiszteletet. Igazi templomunk js volt. Csak nem protestáns, hanem római ka.tolikus^. görög katolikus vagy görög keleti templom. A német bajjtársak és míéink sohasem bántották a templomokat, így hát legtöbbje ép volt és papjaik is voltak. És meghívtak bennünket, hogy ott tartsuk az istentiszteletet, mi, protestánsok is! Csak az oltárt terítették le, mi pedig úrasztalát .állítottunk fel benne és az idegen nép között, százszínű boltívek alatt, fatemp»lomok belsejében felcsendült a magyar ének és magyarul hangzott az evangéliom ... De nem minden templomnak voltak meg a papjai. Ilyen helyen már az első nap odajöttek hozzánk a falujukban maradtak és kértek bennünket, hogy tartsunk nekik istentiszteletet. Öh, jnily boldogok voltak, hogy eljöhettek! Még a protestáns istentiszteletre is eljöttek, pedig a magyar szót nem értették. Közénk térdepeltek és még énekelni is njegpróbáltak velünk azon a nékik olyan idegen nyelven. És volt olyan templom is, melynek golyó verte iát a falát, a légnyomás törte be ablakait és rontotta el tetőzetét és nem voltak sem papjai, sem hívei. Ott mi magyar katonák kezdettük f\ újból Isten dícséretét. S íme, mire -másodszor-harmadszor összejöttünk benne, a templomajtóban ott állottak rongyaikba öltözötten az erdőbe menekült hívek és könynyezve kérdezték tőlünk, hogy szabadié nekik is bejönni. így van ez: minél nagyobb a veszély, annál inkább Istenhez menekül a lélek! Az az érzésem, hogy odakint jobb reformátusokká váltak a reformátusok és jobb katolikussá a katolikusok, a közöttük levő itthoni ellentét pedig nemhogy növekedett volna, hanem inkább majdnem teljesen megszűnt. Valahogyan egészen természetesnek találtuk, hogy a protestáns istentisztelet idején a templom körüli őrséget római katolikus testvéreink adták, a mise alatt pedig a protestáns katonák, pedig erre nekik 'parancsot 'soha senki nem adott. Úgy is volt, hogy nem volt sem templom, sem falu a közelünkben. Ilyenkor útmenti vagy erdei támpontok kicsi szobájában volt az istentisztelet. A tetőről hullott az űrasztalára a homok, mikor ágyúdörgés rezgette meg a falakat. S istentisztelet után az egész gyülekezet: mind az öt-hat honvéd járőrbe készült fel, hogy elkísérjék papjukat a következő támpontig. A visszamaradó másvallású bajtársak pedig megnyugtattak bennünket: »Tessék csak nyugod- I tan menni, mi géppuskával vigyázzuk az utat, míg oda nem érnek«. És ott álltak a támfalon és vigyázták az utat; nekem pedig ilyenkor az volt az érzésem, hogy az ő szeretetük és fegyverük mellett különös fegyverekkel még más Valaki is vigyázza az utat... De ki tudná azt mind elsorolni, hogy merre és milyen »templomunk« volt nekünk. Iskolaépületekben, kolostorok folyosóján,, legénységi szobákban, ukrán, orosz, lengyel parasztok kicsi szobájában ... De legszebb templomunk mégis csak a szabadban volt. Erdő mélyén, virágos kertekben, napsütötte mezőkön. Úgy éreztük, hogy ez az igazi tábori istentisztelet. És Ti X. é.s Y. gyalogezredbeli híveim, valóban hívek voltatok! Sohasem kellett biztatni benneteket/ hogy istentiszteletre menjetek. Köszönöm ragaszkodásotokat és hogy láthattam hiteteket, mert ezzel erősítettetek engem is a szolgálatban. Végtelen hála tölti el szívemet Isten iránt, hogy ilyen magyar katonákkal együtt szolgálhattam Istene - nemet és hazámat. Gáti Samu. Esztergomban. (Ö segíthet.) Esztergomban is vannak reformátusok. Sokan úgy gondolták, hogy itt sem ref. egyház, sem templom nincsen. Menekültek A népvándorláshoz hasonlóan rettentően nyomorúságos karaván zarándokolt át városunkon napról-napra. Kicsi gyülekezetünk felduzzadt az alföldi nagy református gócpontok magyarjaival. \ parókián, templomban, biblia-órán sok kedves menekült testvérünkkel találkoztunk, akikkel megszaporodott és raegszinesedett az
